Róbert és Tamás egymástól nem
túl messze készülődtek a rajtaütésre. A gyártelepeket és feltérképezhető
járatrendszereket jobban szerették, mint a sikátorokat határoló épületekbe való
behatolást. Pár tartását veszített kartondobozon és néhány ottfelejtett roncson
kívül nem akadt búvóhely, ezeket pedig jóindulattal sem tekintették annak. Sok
lehetőségük nem lévén, két oldalt a falhoz lapulva álltak. Tamás szokásához
híven sokkoló gránátot és pisztolyt szorongatott a kezében és két irányba a
sikátort fürkészte, Róbert éppen a drónok feladatát programozta, amikor
kijelzője felvijjogott. Felnéztek. Egy ismeretlen drón ereszkedett közéjük.
– Bassza meg! – szakadt ki
egyszerre belőlük, és már vetették is hasra magukat, hogy páncélzatuk
legvastagabb részét, a hátukat mutassák a várható robbanás felé, ami nem sokáig
váratott magára. A detonáció ereje földhöz préselte őket, kiszorította belőlük
a levegőt. Az ilyen esetekre is felkészített testpáncéljaiknak köszönhetően nem
sérültek meg, ennek ellenére pokolian szédültek és iszonyatosan zúgott a fülük.
Róbert áldotta előrelátását, hogy a nem túl kényelmes teljes sisak mellett
döntött és nem a vizor mellett. Biztosra vette, hogy ellenkező esetben holtan
hevernének. Összeszedte magát.
Egy pillanat alatt nyugtázta,
hogy nem esett baja. Sajgó tagjai ellenére felpattant, Tamást kereste, aki
hozzá hasonlóan már állt, és fegyverrel a kezében fürkészte a sikátort határoló
épületek ablakait.
Feszültsége némileg oldódott, nem bocsájtotta
volna meg magának társa halálát. Egymásra pillantottak, szavak nélkül is
tudták, hogy lelepleződtek.
Róbert a termináljára
pillantott, a kijelző berepedt, színes csíkok villództak rajta. Gégemikrofonja által
közvetített torz szitkait visszhangozta a sikátor, majd intett Tamásnak, hogy
visszavonulnak.
Hátukat a falnak vetve indultak
visszafelé. Egyikük hátra, a másikuk előre nézett. A sikátor végén egyszerre
léptek ki a kétszer szélesebb utcára és fordultak két oldalra. Róbert átmenet
nélkül tüzet nyitott, Tamás, amint megbizonyosodott róla, hogy előtte tiszta a
terep, társa segítségére sietett.
Elhajította a gránátot, amit az
egyik férfi odébb rúgott, ezzel izomszaggató rángásra ítélte hátrébb tartózkodó
társát. Minden tudásukat és ügyességüket latba vetették, három-három tárnyi
lőszerük bánta, mire kifektették az öt támadójukat. Ezalatt páncélzatuk
tucatszor megmentette az életüket, felfogta a lövedékeket, de a becsapódások
erejének egy részét továbbította, fájdalmas ütéseket mérve testükre. Akadt egy
pillanat, amikor Róbert fején átfutott, hogy veszítettek, de kiképzésük és
lélekjelenlétük kimentette őket.
Egyszerre tolták a helyére a
második tárat. Nem foglalkozva a marokfegyverrel lövő támadóikkal tüzet
nyitottak az egyetlen halálos ellenfélre, egy gépfegyveresre. A férfi testét az
övékéhez megszólalásig hasonló vértezet fedte, de ellenben velük az ő fejét
csak egy bukósisak védte. Róberték pontosan tudták, hogy a gépfegyverből
leadott lövések ellen nem véd a vértezetük, míg a pisztolylövéseknek ellenáll a
támadójuké, így az egyetlen gyengébbnek tűnő pontját vették célba, a fejét. A
gépfegyver feléjük emelkedő csöve nem ígért sok jót, a torkolattűz nyomán
tenyérnyi darabok szakadtak ki az aszfaltból. Róberték első lövései megpattantak
a polírozott sisakon, majd az egyik beszakította a szemet takaró plexit. A
gépfegyverropogás abbamaradt, támadójuk összecsuklott.
Jó esetben megkönnyebbülve
fújták volna ki magukat, de a testüket ért lövedékek fájdalmas ütései további
cselekvésre késztették őket. Két oldalra vetődtek, újabb tárat csúsztattak a
helyére, majd pár lövést követően elnémultak a fegyverek.
Róbert mellkasa tompán sajgott,
lába és karja több helyen bedagadt. Kétsége sem fért hozzá, hogy Tamás is éppen
a saját kínjával volt elfoglalva. Legszívesebben leheveredett volna, de további
támadásokra számított. Összeszorította a fogát, és feltápászkodott. Megvárta,
míg Tamás újratöltött, majd imbolyogva elindult kifektetett támadóik felé.
Nem kellett szólnia Tamásnak,
hogy fedezze, ezt mindenkibe belenevelték a kiképzés alatt. Fedezd a társad! Ha mindenki vigyáz a párjára,
nagy baj nem történhet. Mindezek mellett több éve társak voltak, álmukból
felébresztve is tudták a feladatukat. A testületnél rajtuk kívül csupán három
kétszemélyes gyorsreagálású csapat volt. Ők képezték az elitet. Ha kellett,
együtt tudtak működni a többiekkel is, de igazán hatékonynak párban
bizonyultak. Szellemnek nevezték őket. Észrevétlenül megközelítették a
célpontot, és a technika bevonásával egy percen belül végeztek a küldetéssel,
majd távoztak.
– Kapcsold ki! – mondta Róbert,
amikor a sokkoló gránáttól rángatózó mellé ért.
– Nem tudom – mutatta fel Tamás
az alkarjáról lógó törött konzolt.
– Gyönyörű!
Az egyik támadó nyöszörögni
kezdett. Róbert odakapta a fejét. A férfi mellkasát ért sérülés nem hagyott
kétséget a jövőjéről. Róbert egy pillanatra elgondolkozott, vajon hány fekete
foltot köszönhet az illetőnek, aztán lelőtte. Egy másik lövéssel kiiktatta a
gránátot, mire a lesokkolt férfi zihálni kezdett, ami köhögésbe csapott át,
majd öklendezésbe.
– Van családod? – guggolt mellé
Róbert.
A férfi nem válaszolt. Róbert megfogta
a nyakát, és megrázta.
– Azt kérdeztem, van családod?
– Van – suttogta a férfi.
– Akkor válaszolj, és élhetsz!
Tartogattok még meglepetést?
– Nem – válaszolta elhaló
hangon.
Róbert egy ideig a férfi
fájdalomtól eltorzult arcát tanulmányozta. Nem tűnt felelős szülőnek, inkább
olyannak, aki előrébb valónak tekinti a saját érdekeit, mintsem eltartsa a
szeretteit. Na, igen, az a fránya előítélet.
– Nem hiszek neked – csapta
vissza a férfi fejét az aszfaltra, majd felegyenesedett, és agyonlőtte; Tamás
meg sem rezzent. – Utánam!
Elindultak a négyutcányira
parkoló autó felé.
Róbert hiába kereste a megoldást
szorult helyzetükre, gondolatai minduntalan visszataláltak a nagy kérdéshez: ki
dobhatta fel őket? Tamás többször próbálta megszólítani, párszor rákiabált, de
ő nem hallotta. Szüntelen kereste a választ.
– Állj már meg! – üvöltötte el
magát Tamás, és Róbert lába mellé lőtt, aki erre megállt. – Mondd, hogy nem
akarsz odamenni!
Róbert erre felocsúdott, de nem
tudott szabadulni a kínzó kérdéstől.
– Nem akarok! – válaszolta
gépiesen.
Tanácstalanul körbetekintett,
majd hirtelen ötlettől vezérelve berúgta a közeli bejárati ajtót, és bement.
Tamás követte, de nem kerülte el a figyelmét, hogy a fém kapuzat robusztus
zárszerkezete a rúgás erejétől szétrobbant, mintha csak átlőtték volna. Róbert
minden emeleten megállt, jobbra-balra nézelődött, akár egy sarokba szorított
vad a kiutat keresve szorult helyzetéből. A nyolcadikon találomra vállal
berontott egy ajtón. Berángatta Tamást, és becsukta maguk mögött.
– Torlaszold el!
Róbert a kis előszobából
belépett a nem sokkal nagyobb szobába. Egy lövés érte a mellkasát. A sarokban
kuporgó emberekre kapta a fegyverét, majd némi tétovázást követően széttárta
tenyereit, a pisztoly mennyezet felé néző csővel pihent az ujjai közt.
– Nyugalom! – mondta a lehető
legkevesebb fenyegetéssel a hangjában, amit a sisak hangszórói eltorzítva adtak
vissza. – Tegye le! Nem akarjuk bántani magukat. Csak egy telefon kell.
A fegyveres férfi tétovázott.
Róbert újra rájuk fogta a fegyverét, és megszólalt:
– Amennyiben akadályozzák az
intézkedést, jogomban áll végezni magukkal. Megjegyzem, okom már lenne rá.
A férfi nem mozdult.
– A Szellemektől vagyunk! –
próbálta nyomatékosítani Róbert.
A férfi Róbert lábához hajította
a fegyvert.
– Helyes! – Eltette a pisztolyt.
– Hol a telefon?
Tamás megállt az átjáróban, és
odaszólt Róbertnek.
– Még bajuk lehet belőle.
Róbert a családra pillantott.
– Csak, ha eljár a szájuk.
A család egyként rázta a fejét.
Róbert átvette a felé nyújtott telefont.
– Figyelj rájuk! Nem akarok most
megdögleni.
Lerángatta a fejéről a sisakot,
tárcsázta a központot, és segítséget kért. A diszpécser kérdései a szédülésig
dühítették.
– Mérd be! – üvöltötte a
készülékbe, majd a lakók felé fordult: – Hol vagyunk?
Elismételte a választ, bontotta
a vonalat, majd visszadobta a telefont, és Tamáshoz fordult.
– Ha megtudom, ki köpött, nem
teszi zsebre, amit tőlem kap.
– Most az egyszer nem ellenzem.
Róbert, akár a vágóhídi marha,
jobbra-balra téblábolt a szobában. Tamás még sohasem látta ilyennek.
– Nyomoréknak érzem magam e
nélkül a szar nélkül – emelte fel a vibráló konzolt. – Mintha levágták volna a
kezem és kinyomták volna a szemem. Még szerencse, hogy csak az egyiküknél volt
gépfegyver, és nem tudott vele lőni.
– Hogyan tovább?
– Várunk.
– Ülj le! – javasolta Tamás. –
Talán sikerül megnyugodnod.
– Ez az egész nem lenne, ha
ezeket a szarokat hanggal is lehetne irányítani. De nem. Ilyenkor aktiválódik a
vészhelyzeti protokoll, és az összes kapcsolat nélküli drón hazatér. Írni fogok
a fejlesztőknek. Igen, azt fogom tenni. Ha nem csinálnak valamit, akkor
felülírom a szaros rendszerüket meg a vészhelyzeti protokollt is. Még az
esetleges hibákat is bevállalom, hogy hasonló esetben rárepüljenek bármire, ami
mozog.
– Gyere ki! – mondta Tamás,
aztán a rémült családhoz fordult: – Elnézést.
Az előtérben a falnak taszította
Róbertet, és egy iszonyatos pofont adott neki.
– Térj már észre! Mi történt
veled?
Róbert fújtatott. Gondolatai
minduntalan egy helyben ugráltak.
– Mi lett a higgadtságoddal!
Mégis, hogy gondoltad ezt?
– Valamit tennem kellett.
– Civileket veszélyeztetsz.
– Nem tehetek róla, hogy itthon
voltak – rázta le magáról Tamás kezét.
– Ezt nem teheted meg még
egyszer.
– Ők megtehetik, hogy az
életünkre törnek, de én nem tehetem meg?
– De nem ők támadtak.
– Rám lőtt! – mutatott a szoba
felé.
– Miután rájuk törted az ajtót.
Csak a családját védte.
– Leszarom. Amíg választanom
kell egy övbéli vagy alatti élete és a sajátom közt, addig magamat részesítem
előnyben.
– De így nem leszel különb a
támadóinknál. Az Isten szerelmére, gyerekeik vannak!
– Neked meg még lehetnek, hála
nekem.
– Azt hittem, ismersz. Nem azért
vagyok egyedül, mert kicsapongó vagyok, hanem mert ezt választottam.
Felesküdtem a védelmükre, hogy legyen jövőjük. Erre te beleszarsz a közepébe.
– Döntöttem! – próbálta lezárni
a beszélgetést Róbert.
– A fölött még valahogy szemet
hunyok, hogy szívfájdalom nélkül küldöd a célpontjainkat a halálba, de ez…
– A parancsnokod vagyok! Hoztam
egy döntést. Eddig sohasem tévedtem.
– Ha nem lövök melléd, még
mindig a kocsi felé tartanánk. Az is lehet, hogy már felrobbantunk volna.
Felfogod?
– Fel – mondta Róbert. – De
veled ellentétben engem nem az érzelmeim vezérelnek. Ezer hozzájuk hasonló
életét, jövőjét mentettük meg, egyszer ők is megtehetik, hogy folytathassuk a
munkánkat.
– Nem érted, igaz?
– De, értem. Csak én az életet
választottam. Leszarom, ha nem tetszik. Most, mit vársz tőlem?
– Ígérd meg, hogy nem teszel
többé ilyet, és nyugodj le!
Róbert Tamásra bámult. Életében
először nem tudta, mire számít tőle a társa. Minél jobban próbálta megfejteni a
vonásai mögött megbújó kérést, annál kevesebbre jutott. Nem tudott elszakadni a
ténytől, felültették őket. Már vagy huszadjára vette sorba a szóba jöhető
neveket, és huszonegyedére is belekezdett. Tamás sürgető arckifejezésére
kibukott belőle az első, ami az eszébe jutott:
– Megígérem, hogy legközelebb
nem a legkézenfekvőbb megoldást választom. De ha ezért megdöglöm, életed végéig
kísérteni foglak, ha meg te halnál meg, beleszarok a sírodba. Megfelel? –
üvöltötte.
– Meg! – kiabált vissza Tamás.
Róbert fújt egy nagyot, majd
elindultak vissza a szobába.
Az erősítés kiérkezéséig
egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. A család a sarokban kuporgott, ők a földön
ültek. Induláskor Tamás elnézést kért a családtól, megadta a központ számát, és
biztosította őket a kártalanításról, Róbert egyetlen szó nélkül távozott. A
csapatszállítóban sem beszéltek. Tamás a többiektől megtudta, hogy felrobbant
az autójuk. Vetett egy jelentőségteljes pillantást Róbertre, de ő továbbra is
némán, a gondolataiba merülve ült.
Amint visszaértek a Különleges
erők épületébe, lefürödtek. Róbert úgy öltözködött, akár egy lélektelen robot.
Tamás egy idegi nézte, ahogy gépiesen pakolja magára a ruhadarabokat, majd,
amikor köszönés nélkül távozni készült, elkapta Róbert karját.
– Mondd, hogy nem tennéd meg!
Róbert megállt, egy idegi az
ajtót bámulta, majd Tamáshoz fordult.
– Soha. Csak…
– Tudom – rántotta magához
tagbaszakadt barátját, és meglapogatta a hátát.
Egymásra néztek, majd Tamás
megszólalt:
– Menj, pihend ki magad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése