A koala ölelése

Tamásnak egy régóta dédelgetett álma vált valóra, amikor kézhez vehette újdonsült szerzeményét, amivel unalmát és felgyülemlett szexuális gerjedelmét csillapíthatta. Míg mások digitális tévécsatornákra költöttek, ő inkább dolgozott, hogy megvehesse álmai beteljesítőjét.

A huszadik emeleti hálófülkéjét nagy túlzással sem lehetett tágasnak nevezni. Ha megállt a közepén, nem kellett teljesen kinyújtania a karjait, hogy megérinthesse az oldalfalakat, míg hosszában kétszer fért el fekve. A mellékhelyiség és a fürdő mind csak álomképként derengett előtte, de ha dolga akadt, akkor a folyosó végén található közös helyiségben elvégezhette – már ha kivárta a sorát. Ezt azonban cseppet sem bánta, mások sokkal kisebb fülkékben tengették az életüket.

A csomag súlya megkövetelte, hogy lifttel szállítsa fel a szmogöv közepén található bérleményébe. A vétel árába belekalkulálta a felvonó díját is, mert azt ingyen senki sem használhatta. Tudta, hogy a legrosszabb emeleten lakik, de csak erre futotta szerény fizetéséből. Szorgos, erős fiatal létére egyéb képességek híján nem volt lehetősége jobb állásra. Ha valaki hülyének nevezte, vitába szállt vele, de nem tagadta, hogy a teremtő valamilyen ismeretlen céllal a fizikumát részesítette előnyben, és pechjére nem adott annyi sütnivalót, hogy élhessen is azzal, így napról napra tengette rohamosan fogyó idejét. A szmogtakaró egyetlen élőt sem kímélt. Ezért is döntött úgy, hogy vesz egy Cintia 2527-et, ha már a lányoknak nem kellett, legalább a babán kiélhesse vágyait.

Miután átvette a csomagot, nem érezte magát túl jól a lakhelyénél szűkösebb felvonóban, ami szinte egy örökkévalóságig araszolt felfelé. A fülkéből kilépve megfogadta, hogy soha többé nem teszi ki magát ennek a kellemetlen élménynek.

Cintia tiszteletére kimosta az ágyneműt, elvégre édesanyja azt tanította neki, hogy mindig rendezett, tiszta környezetben fogadja a lányokat, és mindenféleképpen fürödjön meg, mielőtt hozzájuk bújna.

A dobozt akkurátusan nyitotta, nem akarta megvágni álmai megtestesítőjét, amit hosszú heteken át állított össze a gyártó kínálatából. A csomagolásból elsőként a lábak tűntek elő. Tétován megérintette a bársonyos, pirospozsgás bőrt. Enyhén elpirult, majd folytatta a kicsomagolást. A feltáruló szeméremdomb látványától melegség öntötte el. Arca égett, mintha olajba mártotta volna. A köldök hibátlanul türemkedett be a hason, a mellkason domborodó kerek mellek tovább fokozták vágyát, ami szinte elviselhetetlenné erősödött, amikor az utolsó vágással előtűnt a kislányosnak ható arc, és az azt keretező dús, göndör, mélyvörös hajzuhatag. Félénken odébb söpört pár rakoncátlan hajtincset, hogy megcsodálhassa a vékony ajkakat, a fitos orrot és a mandulavágású szemet. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt.

Óvatosan kiemelte a babát, és az ágyra fektette. Egy ideig lélegzetvisszafojtva bámulta a meztelen testet. Tekintetével mindenhová befurakodott. Elképzelte, mit fog vele tenni, majd fülig pirulva betakarta.

Anyja mindig azt mondta, ne hagyjon rendetlenséget maga után. Neveltetése legyűrte vágyát, és a tőle telhető legnagyobb igyekezettel vágta fel a csomagolást. Nem tudta megállni, és közben lopva oda-oda pillantott Cintiára. Amikor végzett, egyetlen csomagba kötözte a darabokat, és a sarokba tette. Visszafordult, körbepillantott, mit tehetne még meg, hogy háborítatlanul élvezhesse Cintiát. Aztán megérezte az izzadtsága szagát. Már hallotta is:

Fürödj meg! Odalent is sikáld meg rendesen! Nekem tiszta legyél, ha valakihez oda akarsz bújni!

Vágyakozó pillantást vetett Cintiára, majd egy bánatos sóhaj kíséretében törölközővel és szappannal a kezében elindult a folyosó vége felé. Legnagyobb bánatára tízen álltak előtte. Türelmesen kivárta a sorát. Időnként hátrapillantott a fülkéje bejáratára. Felidézte Cintia bőre selymességét, a szeméremdomb és a mellek ívét. Szüntelen merevedését törölközőjével takargatta. Lassan haladt a sor. Többször eljátszott a gondolattal, hogy visszarohan, letépi magáról a ruhát, és úgy büdösen, koszosan állat módjára magáévá teszi Cintiát, de minden egyes alkalommal, ahogy tett volna egy lépést, édesanyja hangját hallotta. Ilyenkor vágyát lehűtve maradt a sorban, fájdalmas merevedése is lelohadt.

Majd két órával később, immáron tisztán, illatosan megállt Cintia előtt, és kezét tördelve próbálta kitalálni, hogyan is kezdjen hozzá. Anyja szüntelenül beszélt:

Ha találkozol egy szép lánnyal, először mutatkozz be. Nem illik mustrálgatni, nem egy darab hús, nem a piacon vagy. Mindig egyenesen a szemébe nézz! Ne tégy vele olyat, ami fájdalmat okozhat…

Cintia kikandikáló apró lábujjára esett a tekintete, amitől elszégyellte magát, és gyorsan a szemébe nézett. Egy cseppet sem lett jobb tőle. Anyja szóáradata ellenére sem jutott közelebb a megoldáshoz, aztán hirtelen meglátta a használati utasítást, amit feltételezése szerint pont a magafajtának írtak.

Belelapozott. Átugrott néhány lényegtelennek tűnő részt, mint például:

Cégünk a legbiztonságosabb operációs rendszert használja, és hálózaton keresztül tölti le az ügyfelei számára elérhető frissítéseket, mely a még tökéletesebb kielégülést szorgalmazza.

Mindebből csak annyit értett, hogy az együttlétek sokkal jobbak lesznek, ha felcsatlakozik a netre, és ez tetszett neki. Pár oldallal később eljutott a hogyan kapcsoljuk be a terméket részhez. Szerencséjére nem kellett sehová benyúlnia, ezt édesanyja biztosan nem engedte volna neki, amíg nem Cintia kérte arra személyesen. Mindössze annyit kellett tennie, hogy kimondja: Cintia 2527 bekapcs. Erősen koncentrálva olvasta fel a parancsot, minden egyes szót kihangsúlyozott, nem akart bajt.

Egy csippanást hallott, és Cintia pislogott párat. Egy ideig mozdulatlanul meredt a mennyezetre, Tamás már kezdte azt hinni, hogy elrontott valamit, amikor végre Cintia feje megmozdult. Tamásra emelte a tekintetét, és megszólalt:

– Tégy magadévá!

Tamás már indult volna, hogy eleget tegyen a kérésnek, de anyja nem engedte:

Óvakodj a kurváktól, akik felajánlkoznak!

Tamás teljesen összezavarodott.

– Baj van? Talán nem tetszem?

– De… szép vagy – válaszolta, és egy pillanatra sem szakította meg Cintiával a szemkontaktust, nem illett.

– Hát nem kívánsz?

Tamás fészkelődni kezdett. Legszívesebben rávetette volna magát, de nem akarta hallani anyja rikácsolását. Még tisztán élt benne a szüntelen szóáradat, amikor tizenhét évesen rajtakapta a szomszédasszonyukkal. Akkor egy szíjjal beleverte, hogy kerülje el a könnyűvérű nőcskéket. A szomszédasszony később többször próbálkozott vele, de képtelen volt feltüzelni Tamást, így felhagyott a gyötrésével.

– De, nagyon is, csak hát…

Pillanatnyi csend állt be, aztán Cintia megszólalt:

– Cintia vagyok, téged hogy hívnak?

Tamás anyja elhallgatott.

– Tamás vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.

– Nagyon fázom. Mellém bújnál?

Tamás lerúgta cipőjét, és bebújt a takaró alá. Cintia bódító rózsa illatot árasztott.

– Így nem jó. Vetkőzz le, úgy jobban felmelegítesz!

Tamás várt anyjára, de az egy szót sem szólt. Levetkőzött és visszafeküdt.

– Búj közelebb!

Tamás félénken közelebb húzódott.

– Hmm, nagyon kellemes így.

Tamás meg sem mert mozdulni. Élvezte az idegen test melegét és illatát.

– Nyugodtan simulj hozzám, ne szégyelld magad!

Tamás Cintiához nyomta mellkasát és ágaskodó férfiasságát.

– Így sokkal jobb. Milyen meleg vagy odalent. Vajon én is az vagyok?

Tamásnak fogalma sem volt, mit tegyen.

– Érints meg! Megengedem.

Tamás a felszólításra elbizonytalanodott, aztán az azt követő kijelentéstől megnyugodott. Többször ökölbe szorította a kezét, bedugta a combjai közé, hogy kellőképpen felmelegítse ujjait, aztán lassan becsúsztatta a kezét Cintia lábai közé.

– Meleg és selymes vagy – állapította meg Tamás.

– Nagyon fáznak a melleim. Rám feküdnél?

Tamás kivárt, vajon mit szól ehhez az anyja, aztán Cintia fölé mászott.

– Így jó, már nem is fázom.

Cintia motorjai alig hallhatóan felpörögtek. Széttárta lábait, hogy Tamás közé férhessen, miközben kezeivel magához ölelte az ijedt fiút.

– Kívánlak.

Tamásban átszakadt az anyja építette gát, és egy erőteljes mozdulattal hatolt Cintiába. A második lökésre megremegett, és elélvezett. Cintia lábai rákulcsolódtak, és nem engedték, hogy kicsusszanjon belőle.

– Még egyszer!

Tamás nem állt ellen, és pár másodperccel később már újra mozogni kezdett. A harmadik menetre, már egészen lenyugodott, és az együttlét inkább hasonlított szeretkezésre – még ha Cintia teljesen mozdulatlanul tűrte is ügyködését –, mint állatias közösülésre.

Másnap reggel a takarítást Tamás undorítónak találta, de megtette, mert Cintia elmagyarázta neki, hogy más esetben megbetegedhet. A munkahelyén csak azt vették észre, hogy vidámabb, mint szokott lenni. Azonban hiába kérdezgették, anyja parancsára: úriember nem teregeti ki a szennyeseit, nem árulta el titkát, pedig nagyon vágyott rá.

Így teltek a hetek és a hónapok. Cintia mindig várta, újabb és újabb dolgokat kért tőle. A prűdség falát téglánként bontották le. Aztán az egyik nap, amikor Tamás harmadjára lelte benne örömét, Cintia feltett neki egy kérdést:

– Mit szolnál a koala öleléséhez?

Tamásnak fogalma sem volt, mi lehet az, de Cintia eddig mindig a beteljesülés irányába kalauzolta. A kutya pózt kifejezetten szerette, holott, amikor először kérte rá, akkor idegenkedett tőle. Mámorosan, a vágyakozástól megszédülve csak annyit mondott:

– Csináld!

Cintia magához ölelte Tamást, és átkarolta a csípőjét a lábaival. A megszokottnál hangosabban hallatszott a mozgatómotorok búgása. A szorítás először kellemessé, aztán határozottá, végül fojtogatóvá vált. Mire Tamás észbe kapott, már nem tudott rendesen levegőt venni, szédült. Ezek ellenére, még az anyja óbégatásán keresztül is tisztán hallotta a szomszédból átszűrődő bemondónő hangját:

– A szexbabáiról elhíresült cég riasztást adott ki. Központi szerverüket illetéktelenek feltörték, és egy ártó – Koala ölelése nevű – parancssort helyeztek el benne. Felhívják mindenki figyelmét, hogy ne használják a termékeiket, amíg a hibát ki nem javítják.

Írta: S.J.Sednol

Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: kis híján

Róbert és Tamás egymástól nem túl messze készülődtek a rajtaütésre. A gyártelepeket és feltérképezhető járatrendszereket jobban szerették, mint a sikátorokat határoló épületekbe való behatolást. Pár tartását veszített kartondobozon és néhány ottfelejtett roncson kívül nem akadt búvóhely, ezeket pedig jóindulattal sem tekintették annak. Sok lehetőségük nem lévén, két oldalt a falhoz lapulva álltak. Tamás szokásához híven sokkoló gránátot és pisztolyt szorongatott a kezében és két irányba a sikátort fürkészte, Róbert éppen a drónok feladatát programozta, amikor kijelzője felvijjogott. Felnéztek. Egy ismeretlen drón ereszkedett közéjük.

– Bassza meg! – szakadt ki egyszerre belőlük, és már vetették is hasra magukat, hogy páncélzatuk legvastagabb részét, a hátukat mutassák a várható robbanás felé, ami nem sokáig váratott magára. A detonáció ereje földhöz préselte őket, kiszorította belőlük a levegőt. Az ilyen esetekre is felkészített testpáncéljaiknak köszönhetően nem sérültek meg, ennek ellenére pokolian szédültek és iszonyatosan zúgott a fülük. Róbert áldotta előrelátását, hogy a nem túl kényelmes teljes sisak mellett döntött és nem a vizor mellett. Biztosra vette, hogy ellenkező esetben holtan hevernének. Összeszedte magát.

Egy pillanat alatt nyugtázta, hogy nem esett baja. Sajgó tagjai ellenére felpattant, Tamást kereste, aki hozzá hasonlóan már állt, és fegyverrel a kezében fürkészte a sikátort határoló épületek ablakait.

 Feszültsége némileg oldódott, nem bocsájtotta volna meg magának társa halálát. Egymásra pillantottak, szavak nélkül is tudták, hogy lelepleződtek.

Róbert a termináljára pillantott, a kijelző berepedt, színes csíkok villództak rajta. Gégemikrofonja által közvetített torz szitkait visszhangozta a sikátor, majd intett Tamásnak, hogy visszavonulnak.

Hátukat a falnak vetve indultak visszafelé. Egyikük hátra, a másikuk előre nézett. A sikátor végén egyszerre léptek ki a kétszer szélesebb utcára és fordultak két oldalra. Róbert átmenet nélkül tüzet nyitott, Tamás, amint megbizonyosodott róla, hogy előtte tiszta a terep, társa segítségére sietett.

Elhajította a gránátot, amit az egyik férfi odébb rúgott, ezzel izomszaggató rángásra ítélte hátrébb tartózkodó társát. Minden tudásukat és ügyességüket latba vetették, három-három tárnyi lőszerük bánta, mire kifektették az öt támadójukat. Ezalatt páncélzatuk tucatszor megmentette az életüket, felfogta a lövedékeket, de a becsapódások erejének egy részét továbbította, fájdalmas ütéseket mérve testükre. Akadt egy pillanat, amikor Róbert fején átfutott, hogy veszítettek, de kiképzésük és lélekjelenlétük kimentette őket.

Egyszerre tolták a helyére a második tárat. Nem foglalkozva a marokfegyverrel lövő támadóikkal tüzet nyitottak az egyetlen halálos ellenfélre, egy gépfegyveresre. A férfi testét az övékéhez megszólalásig hasonló vértezet fedte, de ellenben velük az ő fejét csak egy bukósisak védte. Róberték pontosan tudták, hogy a gépfegyverből leadott lövések ellen nem véd a vértezetük, míg a pisztolylövéseknek ellenáll a támadójuké, így az egyetlen gyengébbnek tűnő pontját vették célba, a fejét. A gépfegyver feléjük emelkedő csöve nem ígért sok jót, a torkolattűz nyomán tenyérnyi darabok szakadtak ki az aszfaltból. Róberték első lövései megpattantak a polírozott sisakon, majd az egyik beszakította a szemet takaró plexit. A gépfegyverropogás abbamaradt, támadójuk összecsuklott.

Jó esetben megkönnyebbülve fújták volna ki magukat, de a testüket ért lövedékek fájdalmas ütései további cselekvésre késztették őket. Két oldalra vetődtek, újabb tárat csúsztattak a helyére, majd pár lövést követően elnémultak a fegyverek.

Róbert mellkasa tompán sajgott, lába és karja több helyen bedagadt. Kétsége sem fért hozzá, hogy Tamás is éppen a saját kínjával volt elfoglalva. Legszívesebben leheveredett volna, de további támadásokra számított. Összeszorította a fogát, és feltápászkodott. Megvárta, míg Tamás újratöltött, majd imbolyogva elindult kifektetett támadóik felé.

Nem kellett szólnia Tamásnak, hogy fedezze, ezt mindenkibe belenevelték a kiképzés alatt. Fedezd a társad! Ha mindenki vigyáz a párjára, nagy baj nem történhet. Mindezek mellett több éve társak voltak, álmukból felébresztve is tudták a feladatukat. A testületnél rajtuk kívül csupán három kétszemélyes gyorsreagálású csapat volt. Ők képezték az elitet. Ha kellett, együtt tudtak működni a többiekkel is, de igazán hatékonynak párban bizonyultak. Szellemnek nevezték őket. Észrevétlenül megközelítették a célpontot, és a technika bevonásával egy percen belül végeztek a küldetéssel, majd távoztak.

– Kapcsold ki! – mondta Róbert, amikor a sokkoló gránáttól rángatózó mellé ért.

– Nem tudom – mutatta fel Tamás az alkarjáról lógó törött konzolt.

– Gyönyörű!

Az egyik támadó nyöszörögni kezdett. Róbert odakapta a fejét. A férfi mellkasát ért sérülés nem hagyott kétséget a jövőjéről. Róbert egy pillanatra elgondolkozott, vajon hány fekete foltot köszönhet az illetőnek, aztán lelőtte. Egy másik lövéssel kiiktatta a gránátot, mire a lesokkolt férfi zihálni kezdett, ami köhögésbe csapott át, majd öklendezésbe.

– Van családod? – guggolt mellé Róbert.

A férfi nem válaszolt. Róbert megfogta a nyakát, és megrázta.

– Azt kérdeztem, van családod?

– Van – suttogta a férfi.

– Akkor válaszolj, és élhetsz! Tartogattok még meglepetést?

– Nem – válaszolta elhaló hangon.

Róbert egy ideig a férfi fájdalomtól eltorzult arcát tanulmányozta. Nem tűnt felelős szülőnek, inkább olyannak, aki előrébb valónak tekinti a saját érdekeit, mintsem eltartsa a szeretteit. Na, igen, az a fránya előítélet.

– Nem hiszek neked – csapta vissza a férfi fejét az aszfaltra, majd felegyenesedett, és agyonlőtte; Tamás meg sem rezzent. – Utánam!

Elindultak a négyutcányira parkoló autó felé.

Róbert hiába kereste a megoldást szorult helyzetükre, gondolatai minduntalan visszataláltak a nagy kérdéshez: ki dobhatta fel őket? Tamás többször próbálta megszólítani, párszor rákiabált, de ő nem hallotta. Szüntelen kereste a választ.

– Állj már meg! – üvöltötte el magát Tamás, és Róbert lába mellé lőtt, aki erre megállt. – Mondd, hogy nem akarsz odamenni!

Róbert erre felocsúdott, de nem tudott szabadulni a kínzó kérdéstől.

– Nem akarok! – válaszolta gépiesen.

Tanácstalanul körbetekintett, majd hirtelen ötlettől vezérelve berúgta a közeli bejárati ajtót, és bement. Tamás követte, de nem kerülte el a figyelmét, hogy a fém kapuzat robusztus zárszerkezete a rúgás erejétől szétrobbant, mintha csak átlőtték volna. Róbert minden emeleten megállt, jobbra-balra nézelődött, akár egy sarokba szorított vad a kiutat keresve szorult helyzetéből. A nyolcadikon találomra vállal berontott egy ajtón. Berángatta Tamást, és becsukta maguk mögött.

– Torlaszold el!

Róbert a kis előszobából belépett a nem sokkal nagyobb szobába. Egy lövés érte a mellkasát. A sarokban kuporgó emberekre kapta a fegyverét, majd némi tétovázást követően széttárta tenyereit, a pisztoly mennyezet felé néző csővel pihent az ujjai közt.

– Nyugalom! – mondta a lehető legkevesebb fenyegetéssel a hangjában, amit a sisak hangszórói eltorzítva adtak vissza. – Tegye le! Nem akarjuk bántani magukat. Csak egy telefon kell.

A fegyveres férfi tétovázott. Róbert újra rájuk fogta a fegyverét, és megszólalt:

– Amennyiben akadályozzák az intézkedést, jogomban áll végezni magukkal. Megjegyzem, okom már lenne rá.

A férfi nem mozdult.

– A Szellemektől vagyunk! – próbálta nyomatékosítani Róbert.

A férfi Róbert lábához hajította a fegyvert.

– Helyes! – Eltette a pisztolyt. – Hol a telefon?

Tamás megállt az átjáróban, és odaszólt Róbertnek.

– Még bajuk lehet belőle.

Róbert a családra pillantott.

– Csak, ha eljár a szájuk.

A család egyként rázta a fejét. Róbert átvette a felé nyújtott telefont.

– Figyelj rájuk! Nem akarok most megdögleni.

Lerángatta a fejéről a sisakot, tárcsázta a központot, és segítséget kért. A diszpécser kérdései a szédülésig dühítették.

– Mérd be! – üvöltötte a készülékbe, majd a lakók felé fordult: – Hol vagyunk?

Elismételte a választ, bontotta a vonalat, majd visszadobta a telefont, és Tamáshoz fordult.

– Ha megtudom, ki köpött, nem teszi zsebre, amit tőlem kap.

– Most az egyszer nem ellenzem.

Róbert, akár a vágóhídi marha, jobbra-balra téblábolt a szobában. Tamás még sohasem látta ilyennek.

– Nyomoréknak érzem magam e nélkül a szar nélkül – emelte fel a vibráló konzolt. – Mintha levágták volna a kezem és kinyomták volna a szemem. Még szerencse, hogy csak az egyiküknél volt gépfegyver, és nem tudott vele lőni.

– Hogyan tovább?

– Várunk.

– Ülj le! – javasolta Tamás. – Talán sikerül megnyugodnod.

– Ez az egész nem lenne, ha ezeket a szarokat hanggal is lehetne irányítani. De nem. Ilyenkor aktiválódik a vészhelyzeti protokoll, és az összes kapcsolat nélküli drón hazatér. Írni fogok a fejlesztőknek. Igen, azt fogom tenni. Ha nem csinálnak valamit, akkor felülírom a szaros rendszerüket meg a vészhelyzeti protokollt is. Még az esetleges hibákat is bevállalom, hogy hasonló esetben rárepüljenek bármire, ami mozog.

– Gyere ki! – mondta Tamás, aztán a rémült családhoz fordult: – Elnézést.

Az előtérben a falnak taszította Róbertet, és egy iszonyatos pofont adott neki.

– Térj már észre! Mi történt veled?

Róbert fújtatott. Gondolatai minduntalan egy helyben ugráltak.

– Mi lett a higgadtságoddal! Mégis, hogy gondoltad ezt?

– Valamit tennem kellett.

– Civileket veszélyeztetsz.

– Nem tehetek róla, hogy itthon voltak – rázta le magáról Tamás kezét.

– Ezt nem teheted meg még egyszer.

– Ők megtehetik, hogy az életünkre törnek, de én nem tehetem meg?

– De nem ők támadtak.

– Rám lőtt! – mutatott a szoba felé.

– Miután rájuk törted az ajtót. Csak a családját védte.

– Leszarom. Amíg választanom kell egy övbéli vagy alatti élete és a sajátom közt, addig magamat részesítem előnyben.

– De így nem leszel különb a támadóinknál. Az Isten szerelmére, gyerekeik vannak!

– Neked meg még lehetnek, hála nekem.

– Azt hittem, ismersz. Nem azért vagyok egyedül, mert kicsapongó vagyok, hanem mert ezt választottam. Felesküdtem a védelmükre, hogy legyen jövőjük. Erre te beleszarsz a közepébe.

– Döntöttem! – próbálta lezárni a beszélgetést Róbert.

– A fölött még valahogy szemet hunyok, hogy szívfájdalom nélkül küldöd a célpontjainkat a halálba, de ez…

– A parancsnokod vagyok! Hoztam egy döntést. Eddig sohasem tévedtem.

– Ha nem lövök melléd, még mindig a kocsi felé tartanánk. Az is lehet, hogy már felrobbantunk volna. Felfogod?

– Fel – mondta Róbert. – De veled ellentétben engem nem az érzelmeim vezérelnek. Ezer hozzájuk hasonló életét, jövőjét mentettük meg, egyszer ők is megtehetik, hogy folytathassuk a munkánkat.

– Nem érted, igaz?

– De, értem. Csak én az életet választottam. Leszarom, ha nem tetszik. Most, mit vársz tőlem?

– Ígérd meg, hogy nem teszel többé ilyet, és nyugodj le!

Róbert Tamásra bámult. Életében először nem tudta, mire számít tőle a társa. Minél jobban próbálta megfejteni a vonásai mögött megbújó kérést, annál kevesebbre jutott. Nem tudott elszakadni a ténytől, felültették őket. Már vagy huszadjára vette sorba a szóba jöhető neveket, és huszonegyedére is belekezdett. Tamás sürgető arckifejezésére kibukott belőle az első, ami az eszébe jutott:

– Megígérem, hogy legközelebb nem a legkézenfekvőbb megoldást választom. De ha ezért megdöglöm, életed végéig kísérteni foglak, ha meg te halnál meg, beleszarok a sírodba. Megfelel? – üvöltötte.

– Meg! – kiabált vissza Tamás.

Róbert fújt egy nagyot, majd elindultak vissza a szobába.

Az erősítés kiérkezéséig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. A család a sarokban kuporgott, ők a földön ültek. Induláskor Tamás elnézést kért a családtól, megadta a központ számát, és biztosította őket a kártalanításról, Róbert egyetlen szó nélkül távozott. A csapatszállítóban sem beszéltek. Tamás a többiektől megtudta, hogy felrobbant az autójuk. Vetett egy jelentőségteljes pillantást Róbertre, de ő továbbra is némán, a gondolataiba merülve ült.

Amint visszaértek a Különleges erők épületébe, lefürödtek. Róbert úgy öltözködött, akár egy lélektelen robot. Tamás egy idegi nézte, ahogy gépiesen pakolja magára a ruhadarabokat, majd, amikor köszönés nélkül távozni készült, elkapta Róbert karját.

– Mondd, hogy nem tennéd meg!

Róbert megállt, egy idegi az ajtót bámulta, majd Tamáshoz fordult.

– Soha. Csak…

– Tudom – rántotta magához tagbaszakadt barátját, és meglapogatta a hátát.

Egymásra néztek, majd Tamás megszólalt:

– Menj, pihend ki magad!

Írta: S.J.Sednol