– Ma van a nagy nap? – kérdezte
Tamás Róberttől az öltözőben.
– Látszik?
– Bevetés előtt nem szokott
ilyen arcod lenni.
– Ott minden úgy történik, ahogy
eltervezem. Akadnak véletlenek, de egyik sem ismeretlen. Aki fegyvert fog rám,
lelövöm. Mégis, mit kezdjek egy pillantással?
– Az attól függ. Ha szúrós,
akkor valamit nagyon elcsesztél, ha réveteg, mint a döglött halé, akkor sínen
vagy.
Róbert megállt az öltözésben.
– És ezek után még vannak
barátnőid?
– Most miért?
– Hát, ha nekik is így bókolsz…
– vette fel az inget.
– Imádják. Humorosnak tartanak.
– Ne adj nekik időt, hogy
kiismerjenek!
– Nem szoktam. Vigyél virágot!
– Valami sokkal ütősebbel
készültem. – Róbert becsapta a szekrény ajtaját, és zsebre tette a terminálját.
Tamásra nézett. – Most meg min csodálkozol?
– Csak azon tűnődöm, hogy
bevetésre vagy randira mész? Ha gondolod, kapcsolatban maradhatunk, csak tegyél
be egy fülhallgatót. Segíthetek.
– Megoldom.
– Biztos?
– Tuti.
– Azért remélem, ha szóba kerül
a védekezés, nem rohansz vissza a vértedért.
– Vicces…
– Komolyan gondoltam. – Kotorászni
kezdett a zsebében. – Nesze! – hajított oda egy óvszert.
– Még túl korai.
– Menthetetlen vagy.
– Mert nem rontok ajtóstól a
házba?
– Érdekes, hogy ezt mondod.
Pontosan ezt szoktad tenni a bevetéseken. Magabiztosan be. Csajoznod is így
kéne.
– Ő nem egy csaj.
– Tehát ezért jössz be utánam a
fürdőbe.
Róbert már nyitotta a száját.
– Nyugi, csak hülyülök!
– Inkább szoríts!
– Feleségkeresésben nem vagyok
túl jó. Megoldod!
Róbert intett, és kiment.
Órákkal később néhány pohár
bortól és Judit társaságától megrészegülve beszálltak a különleges erők
épületének gyorsliftjébe.
– Most már elárulod, hová
megyünk? – érdeklődött Judit.
– Meglepetést ígértem – nyomkodta
idegesen az utolsó emelet gombját.
– Itt laksz?
– Mi? – kapta oda a fejét, majd
amikor felfogta, mit kérdezett tőle Judit, rávágta: – Azt nem élném túl.
– Most tényleg megleptél.
– Csak még egy kicsit bírd ki.
– Más fogalmaink vannak a
kicsiről.
– Megéri.
– Merem remélni.
Róbertet közismert hidegvére
cserbenhagyta, tenyere nyirkossá vált. Lövése sem volt, mit tegyen. A lift
hirtelen megállapodott. Hálát rebegett az égieknek. Az ajtó oldalra siklott. A
kezét nyújtotta, amint Judit megfogta, eszébe jutott, hogy izzadt, ettől még
idegesebb lett, de már nem engedte el. Felmentek a lépcsőn, és kiléptek a
tetőre.
A hold fényesen világított, akár
egy reflektor. Ritka és különleges látványnak számított a szmogtakaró alatt és
a szmogövben lakók számára. Róbert felsóhajtott.
– Nem akarom elrontani a
pillanatot, de ezt a hálószobám ágyából is élvezhetnénk.
– Tessék? – ocsúdott fel Róbert.
– Ezt – mutatott a holdra Judit–,
élvezhetnénk az ágyamból is.
– Jaj, nem, félreértettél. Nem
ezt szántam meglepetésnek, csak azért sóhajtottam, mert minden összeesküdött
ellenem.
Judit érdeklődve nézett
Róbertre.
– Felhőket ígértek mára.
– Szerintem így is élvezni fogom
– fogta meg Róbert kezét Judit.
– Akkor hunyd be a szemed!
Judit engedelmeskedett, és
enyhén hátravetette a fejét, hátha megkapja az áhított csókot, azonban Róbert
elővette a terminálját, és aktivált egy parancssort. Eltette a készüléket.
Judit háta mögé lépett, finoman megfogta a karjait, mindketten jólesően megborzongtak,
majd a fölébe súgott:
– Nézd!
Judit kinyitotta a szemét.
Nem túl messze, az épület
peremén túl egy fényes pont jelent meg, aztán újabbak fénylettek fel, hogy további színekkel gazdagítva a kavalkádot összeálljanak egy virágcsokorrá. Judit karját
keresztezve maga előtt megfogta Róbert kezét, és hüvelykjével megsimította a
kézfejét. Róbert válaszul enyhén megszorította Judit karját.
Egy felhő kúszott a hold elé
átadva a porondot a parányi drónoknak, amik mintha erre vártak volna,
megmozdultak. Judit ámulva figyelte az össze-vissza forgó csokrot. Az alakzat
megbomlott, és megindultak feléjük. Az első drón hangtalanul elzúgott
mellettük, majd visszafordult, és keringeni kezdett körülöttük újabb egységeket
késztetve példája követésére.
Róbert maga felé fordított
Juditot, és a szemébe nézett. Olyannak látta, mint egy döglött halét. Mielőtt
még elnevette volna magát, megcsókolta Juditot. A drónok fáradhatatlanul rótták
a köröket, amíg Róberték kiélvezték a pillanatot, majd felmentek Judithoz, és
onnan nézték kifulladva a holdat.
Reggel az öltözőben Róbert éppen
az utolsó simításokat végezte egyenruháján, amikor Tamás benyitott, és kajánul
elmosolyodva megszólalt:
– Na, hogy ment?
– Attól függ, mire gondolsz?
– Ha már így kérded, akkor
mindenre – ült le a szekrények közt húzódó padra.
– Egy úriembernek vannak titkai.
– Ezek szerint levarrtad –
csapta össze elégedetten a tenyerét Tamás.
Róbert megbotránkozva nézett rá.
– Elnézést, elfelejtettem, hogy
egy talpig úriemberrel van dolgom, aki… hogy is mondtad? Nem ront ajtóstól a
házba.
– Nem is rontottam.
– Letepert? Hogy nekem soha
sincs ekkora szerencsém.
– Ha bírnál a véreddel…
– Megjegyzem – ütögette meg
mutatóujjával a halántékát Tamás. – Ki kell próbálnom élesben.
– De ne most! Jelenésünk van a
parancsnoknál. Öltözz át! Kint megvárlak.
Róbert az ajtóhoz ment, és
mielőtt kilépett volna az öltözőből, még visszaszólt:
– Amúgy hálám jeléül hagytam
neked egy kis ajándékot a szekrényedben. – Azzal távozott.
– Ajándék, imádom – lépett felélénkülve
a szekrényéhez Tamás.
Felrántotta az ajtaját.
– Hogy az a… – harapta el a
végét az akasztóról révetegen rá meredő hal láttán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése