2018. január 30., kedd

Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: virágot a virágnak

– Ma van a nagy nap? – kérdezte Tamás Róberttől az öltözőben.
– Látszik?
– Bevetés előtt nem szokott ilyen arcod lenni.
– Ott minden úgy történik, ahogy eltervezem. Akadnak véletlenek, de egyik sem ismeretlen. Aki fegyvert fog rám, lelövöm. Mégis, mit kezdjek egy pillantással?
– Az attól függ. Ha szúrós, akkor valamit nagyon elcsesztél, ha réveteg, mint a döglött halé, akkor sínen vagy.
Róbert megállt az öltözésben.
– És ezek után még vannak barátnőid?
– Most miért?
– Hát, ha nekik is így bókolsz… – vette fel az inget.
– Imádják. Humorosnak tartanak.
– Ne adj nekik időt, hogy kiismerjenek!
– Nem szoktam. Vigyél virágot!
– Valami sokkal ütősebbel készültem. – Róbert becsapta a szekrény ajtaját, és zsebre tette a terminálját. Tamásra nézett. – Most meg min csodálkozol?
– Csak azon tűnődöm, hogy bevetésre vagy randira mész? Ha gondolod, kapcsolatban maradhatunk, csak tegyél be egy fülhallgatót. Segíthetek.
– Megoldom.
– Biztos?
– Tuti.
– Azért remélem, ha szóba kerül a védekezés, nem rohansz vissza a vértedért.
– Vicces…
– Komolyan gondoltam. – Kotorászni kezdett a zsebében. – Nesze! – hajított oda egy óvszert.
– Még túl korai.
– Menthetetlen vagy.
– Mert nem rontok ajtóstól a házba?
– Érdekes, hogy ezt mondod. Pontosan ezt szoktad tenni a bevetéseken. Magabiztosan be. Csajoznod is így kéne.
– Ő nem egy csaj.
– Tehát ezért jössz be utánam a fürdőbe.
Róbert már nyitotta a száját.
– Nyugi, csak hülyülök!
– Inkább szoríts!
– Feleségkeresésben nem vagyok túl jó. Megoldod!
Róbert intett, és kiment.
Órákkal később néhány pohár bortól és Judit társaságától megrészegülve beszálltak a különleges erők épületének gyorsliftjébe.
– Most már elárulod, hová megyünk? – érdeklődött Judit.
– Meglepetést ígértem – nyomkodta idegesen az utolsó emelet gombját.
– Itt laksz?
– Mi? – kapta oda a fejét, majd amikor felfogta, mit kérdezett tőle Judit, rávágta: – Azt nem élném túl.
– Most tényleg megleptél.
– Csak még egy kicsit bírd ki.
– Más fogalmaink vannak a kicsiről.
– Megéri.
– Merem remélni.
Róbertet közismert hidegvére cserbenhagyta, tenyere nyirkossá vált. Lövése sem volt, mit tegyen. A lift hirtelen megállapodott. Hálát rebegett az égieknek. Az ajtó oldalra siklott. A kezét nyújtotta, amint Judit megfogta, eszébe jutott, hogy izzadt, ettől még idegesebb lett, de már nem engedte el. Felmentek a lépcsőn, és kiléptek a tetőre.
A hold fényesen világított, akár egy reflektor. Ritka és különleges látványnak számított a szmogtakaró alatt és a szmogövben lakók számára. Róbert felsóhajtott.
– Nem akarom elrontani a pillanatot, de ezt a hálószobám ágyából is élvezhetnénk.
– Tessék? – ocsúdott fel Róbert.
– Ezt – mutatott a holdra Judit–, élvezhetnénk az ágyamból is.
– Jaj, nem, félreértettél. Nem ezt szántam meglepetésnek, csak azért sóhajtottam, mert minden összeesküdött ellenem.
Judit érdeklődve nézett Róbertre.
– Felhőket ígértek mára.
– Szerintem így is élvezni fogom – fogta meg Róbert kezét Judit.
– Akkor hunyd be a szemed!
Judit engedelmeskedett, és enyhén hátravetette a fejét, hátha megkapja az áhított csókot, azonban Róbert elővette a terminálját, és aktivált egy parancssort. Eltette a készüléket. Judit háta mögé lépett, finoman megfogta a karjait, mindketten jólesően megborzongtak, majd a fölébe súgott:
– Nézd!
Judit kinyitotta a szemét.
Nem túl messze, az épület peremén túl egy fényes pont jelent meg, aztán újabbak fénylettek fel, hogy további színekkel gazdagítva a kavalkádot összeálljanak egy virágcsokorrá. Judit karját keresztezve maga előtt megfogta Róbert kezét, és hüvelykjével megsimította a kézfejét. Róbert válaszul enyhén megszorította Judit karját.
Egy felhő kúszott a hold elé átadva a porondot a parányi drónoknak, amik mintha erre vártak volna, megmozdultak. Judit ámulva figyelte az össze-vissza forgó csokrot. Az alakzat megbomlott, és megindultak feléjük. Az első drón hangtalanul elzúgott mellettük, majd visszafordult, és keringeni kezdett körülöttük újabb egységeket késztetve példája követésére.
Róbert maga felé fordított Juditot, és a szemébe nézett. Olyannak látta, mint egy döglött halét. Mielőtt még elnevette volna magát, megcsókolta Juditot. A drónok fáradhatatlanul rótták a köröket, amíg Róberték kiélvezték a pillanatot, majd felmentek Judithoz, és onnan nézték kifulladva a holdat.
Reggel az öltözőben Róbert éppen az utolsó simításokat végezte egyenruháján, amikor Tamás benyitott, és kajánul elmosolyodva megszólalt:
– Na, hogy ment?
– Attól függ, mire gondolsz?
– Ha már így kérded, akkor mindenre – ült le a szekrények közt húzódó padra.
– Egy úriembernek vannak titkai.
– Ezek szerint levarrtad – csapta össze elégedetten a tenyerét Tamás.
Róbert megbotránkozva nézett rá.
– Elnézést, elfelejtettem, hogy egy talpig úriemberrel van dolgom, aki… hogy is mondtad? Nem ront ajtóstól a házba.
– Nem is rontottam.
– Letepert? Hogy nekem soha sincs ekkora szerencsém.
– Ha bírnál a véreddel…
– Megjegyzem – ütögette meg mutatóujjával a halántékát Tamás. – Ki kell próbálnom élesben.
– De ne most! Jelenésünk van a parancsnoknál. Öltözz át! Kint megvárlak.
Róbert az ajtóhoz ment, és mielőtt kilépett volna az öltözőből, még visszaszólt:
– Amúgy hálám jeléül hagytam neked egy kis ajándékot a szekrényedben. – Azzal távozott.
– Ajándék, imádom – lépett felélénkülve a szekrényéhez Tamás.
Felrántotta az ajtaját.
– Hogy az a… – harapta el a végét az akasztóról révetegen rá meredő hal láttán.
Írta: S.J.Sednol

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Történetek a különleges erők hétköznapjaiból: túszdráma

– Csak tudnám, miért vezényeltek minket ide? – zsörtölődött Tamás a monitorok borította furgonban Róbertnek. – Mi közünk nekünk egy túszdr...