2017. december 30., szombat

Csöves

A főutca nedves aszfaltja csillogott az utat határoló sötétszürke falak közt. A város felett függő szmogtakarón keresztül meglátni a csillagok és a hold fényét legalább annyira esélytelen volt, mint a napét. A jelenség olyannyira hozzá tartozott a város látképéhez és múltjához, hogy annak pontos keletkezéséről már történészek vitatkoztak. Gábor sem volt ezzel másként.
Nagy ritkán, amikor lelátogatott a kocsmába, az életüket siratók közt sűrűn előkerült a téma. Idővel ez vált nyomoruk jelképévé. Mindenkinek akadt egy elmélete az eltávolítására, hogy ne csak a huszadik emelet felett és a városon kívül lakó tehetősebbek élvezhessék a nap és a csillagok valódi fényét; a tiszta levegőt már meg sem említették. Gábornak azonban ez volt a legkisebb gondja.
A maga harminchét esztendőjével, két egymástól teljesen eltérő diplomájával, a hozzájuk tartozó gyakorlattal, és a számtalan megrovóval, amiket kivételesen rossz természetének köszönhetett, már több mint másfél hete munkanélküli volt. Szülei, amíg éltek, barátai és ismerősei mindhiába szajkózták neki, hogy mit sem ér a kimagasló szakértelme, ha folyton összetűzésbe kerül a vezetőséggel.
Gábor a különböző megaláztatásokat jól viselte, még csak a száját sem húzta el, de azt nem tűrte, ha hülyének nézték. Egyszerűen felidegesítette, és nem tudta visszafogni magát. Ez nem valami furcsa, légből kapott hóbort volt a részéről, hanem a józan észt félresöprő késztetés. Azonban az élet úgy hozta, hogy nálánál alkalmatlanabbak adták ki a munkát. Hozzá nem értésük mérgezőbb volt, mint maga a feladat.
Egy pocsolyába lépett, átnedvesedett a zoknija. Szitkozódott egy sort, de nem állt meg. A kora esti óra ellenére alig páran lézengtek az utcán. Többnyire megfáradt munkások bandukoltak hazafelé.
Irigyelte őket. Na, nem azért, mert volt hol megkeresniük a napi betevőt, hanem mert meg tudtak hunyászkodni.
Módszerüket próbálta már ezerszer. Kínjában nézett félre, gondolt másra, sőt egyszer még százig is elszámolt, de rá eggyel hangot adott nemtetszésének, vesztére. Haragja csak verbális sértésekre korlátozódott, soha senkit nem ütött meg. Ha úgy tűnt, hogy elkerülhetetlenné válik a fájdalmas testi kontaktus, akkor mindig elszaladt.
Helyzetéből adódóan a bankok már szóba sem álltak vele, míg az uzsorások, mint Csöves Csabi, a vigalmi negyed drogosoktól hemzsegő peremkerületének keresztapja tárt karokkal várta – főleg, ha az esedékes részlettel, ne adj Isten a tartozás teljes összegével folyamodott elé.
Gábor azonban további haladékot akart. Nem látott rá túl nagy esélyt, de jobbnak találta megpróbálni, mint bujdosni a behajtók elől. Hiába futott gyorsan, egy leadott lövés elől ő sem inalhatott el. A határidő lejártáig maradt még néhány órája, úgy döntött, hogy tesz egy próbát, mielőtt valami meggondolatlanságra szánná magát.
A drogosok lakta rész látványában nem sokban különbözött a többi városrésztől, ugyanolyan piszkosszürke épületek alkották, csupán a húgy és a szar áporodott, ammóniás szaga figyelmeztette a gyanútlan járókelőt a veszélyre. Ez általában elegendőnek bizonyult, hogy az emberek visszaforduljanak vagy más felé vegyék az irányt, de Gábor ment tovább, bár minden idegszála tiltakozott ellene.
Lépésről lépésre korholta magát természete miatt. Akadtak reggelek, amikor ébredéskor megfogadta, változtat, de pár órával később minden visszahuppant az eredeti kerékvágásba. Dolgozott, vitatkozott, kirúgták. Legutóbb egy büfében segédkezett, hogy legalább ételhez jusson. Szeretett enni és kísérletezni. Addig-addig öntögette, kevergette a szószokat, míg egy teljesen új, ízletes öntetet nem kapott. Akik kóstolták, a csodájára jártak, és mindenfelé elmesélték. Egyre többen látogatták a kis büfét. A főnök kérdésére, hogy kinek köszönheti a fellendülést, a csoportvezetője aratta le a babérokért járó pár egységet. Gábor ezt nem tudta megállni. Szó szót követett, de nem hittek neki, és távoznia kellett.
A szagok egyre jobban birtokba vették az orrát. A látogatások alatt napokra megülték a nyálkahártyáját, és annak a kevéske ételnek is szar szagot kölcsönöztek, amihez nagy nehezen hozzájutott. Kitapogatta az orrszűrőit. Sötétbarna színéből úgy ítélte meg, hogy pár napot még kibírnának, de ha használná, biztosan elutasítaná Csöves. Ne költsön luxuscikkekre az olyan, akinek nincs pénze.
Baloldalról csoszogásra figyelt fel. Nem kellett látnia, hogy tudja, egy szerencsétlen, végső stádiumos drogos közelít felé a maga kimért lépteivel – a rothadó hús semmivel össze nem téveszthető bűze kétséget sem hagyott felőle. Így sem tudott rendesen aludni, hát még, ha meglátná a foszlott szélű, zöld hús alól kikandikáló szürke csontokat, esetleg a lüktető sebből lakmározó fehér nyüveket. Azt már nem. Köszönte, nem kért belőle. Arra jutott, ha valamilyen isteni csoda folytán sikerülne megélnie a reggelt, akkor elhúzza a csíkot a városból. Pár száz kilométerrel távolabb talán kaphat munkát. Az is eszébe jutott, hogy maga a hely az, ami kihozza belőle az állatot. De ahhoz, hogy bizonyosságot szerezzen, haladékra és pénzre volt szüksége. Na, nem sokra, csak éppen egy távolsági buszjegy árára.
Elhaladt pár ázott papírdoboz mellett, az egyikből patkányok rohantak szét. A gyér világítás ellenére is tisztán látta a felpüffedt hullát. Megszaporázta lépteit. Mihamarabb túl akart lenni a találkozáson. A dobozok takarásába pihegő élőholtakat elnézve azt sem bánta, ha lelövik. Az élve elrohadásnál még azt is kegyesebb halálnak találta. Nem tudta megérteni, mi viszi az embereket arra, hogy a tények tudatában is a szerhez nyúljanak.
Az utóbbi években eléggé megkínozta az élet, amit természetesen önmagának köszönhetett, mégsem merült fel benne egyszer sem, hogy pancsolt élvezettel árassza el a tudatát, ami aztán alattomosan felzabálja a testét, míg csak egy zombi maradna belőle. A nehezen megkeresett pénzén inkább ételt, mint boldogságot vett.
– Megállj! – kiáltott valaki rá a távolból, amikor befordult az ismerős, homályba vesző sikátorba.
Megtorpant. Már vagy huszadjára hallotta a felszólítást, de eddig még nem sikerült beazonosítania a forrását. Ha jobban belegondolt, mintha mindig máshonnan eredt volna. Kiszolgáltatottabbnak érezte magát, mint az eddigi munkahelyein.
– Mit akarsz? – hallatszott a feje feletti sötétségből.
– Csöveshez jöttem, pénzügyben – kiáltotta.
– Talán Csöves úrhoz – hangzott átlósan előle.
Gábor kis híján elengedett egy cümmögést.
– Csöves úrhoz jöttem – mondta. – Már vár rám.
– Haladj tovább! – harsant mögötte. – Csak semmi hirtelen mozdulat.
– Ismerem a szabályokat – suttogta Gábor, és megindult előre.
Szíve szerint szembe nézett volna kísérőjével, de nem akarta, hogy ezen múljon az esélye a lelépésre. Az új élet lehetőségét méterről méterre sürgetőbbnek érezte. Nem tartotta magát hívőnek, nagyanyja mindössze egyszer vitte el misére, de úgy gondolta, percek múlva kiderül egy, az egyház létezésével egy idős kérdés: létezik-e Isten? Ha tudott volna imádkozni…
Fel sem tűnt neki, hogy megérkezett. Hirtelen kitárult előtte a jól ismert ajtó. Ahogy belépett, vakító fény gyúlt.
– Fordulj! – parancsolta valaki.
Gábornak eszébe sem jutott ellenkezni. Tette, amit követeltek tőle. Végigtapogatták a karját, a lábát és a felsőtestét, majd a nyakába kötötték a kutyáknál használatos sokkoló-nyakörvet. Először még tetszett neki az alaposságuk, most zavarónak találta, fojtogatta.
– Csak semmi meggondolatlanság! Fogtad?
Gábor felemelte tekintetét. A gorillának is beillő férfit sokadjára látta, de ő mégis úgy végezte a dolgát, mintha csak először találkoztak volna. Gábor bólintott.
– Eredj! – nyitott ajtót a férfi, és belökte Gábort.
Gábor nyugtalansága tovább fokozódott az ajtó csapódása hallatán. Minden egyes alkalommal meglepődött az épületen kívül uralkodó enyészet és a benne helyet foglaló, pazarul berendezett szoba kontrasztján. Oldalt polcok roskadoztak a könyvek súlya alatt. Már egy is közülük megszüntette volna a gondjait. Persze tudta ő, hogy erre esélye sem lenne, és nem a nyakára csatolt sokkoló miatt. A négy sarokban egy-egy felfegyverzett férfi ült, akik érkezésekor felálltak. A szemközti fal előtt helyet foglaló íróasztal mögül Csöves intett az embereinek, mire azok visszaültek, de egyetlen pillanatra sem vették le róla a tekintetüket.
– Jer! – intette magához Csöves.
Gábor tétován előrelépett, és megállt az íróasztal előtt.
– Csüccs!
Engedelmeskedett.
– Remélem, hoztál nekem valamit!
Gábor alig láthatóan megrázta a fejét. Tekintetét egy pillanatra sem szakította el a fehér márványpadlóról.
– Akkor?
Gábor a kezét tördelte. Meg sem hallotta az utolsó szavakat. Szüntelen azon járt az agya, hogyan tálalja a rossz hírt. Fel sem tűnt neki, hogy már megtette.
– Na, mi van? Megkukultál?
– Kaphatnék még egy kis haladékot, és ha volna egy ötvenese számomra… – bukott ki belőle alig hallhatóan.
– Haladékot? Pénzt? – ismételte. Szünetet tartott.
Gábor bizonytalansága a csend hosszával egyenes arányban növekedett. Nem bírta tovább, és az uzsorásra emelte a tekintetét.
– Hányadszor is a hónapban? – érdeklődött Csöves, aztán választ nem várva nyomkodni kezdte a billentyűzetet. – Á, meg is van. Negyedjére. – Sóhajtott.
– Csupán egyetlen napot és némi pénzt kérek – törte meg a csendet Gábor. – Láthatja, nem iszom, nem drogozom, még csak lottózni sem szoktam. Megszorultam – mondta, és a kezére nézett.
– Ezt magam is tudom. Mi másért jönne a fajtád? Itt csupán az a kérdés, hogy miért adnék további engedményeket, a pénzemről nem is beszélve? Talán irgalmas szamaritánusnak nézek ki?
Gábor megrázta a fejét.
– Lássuk csak. – A billentyűzet hangosan kopogott Csöves vaskos ujjai alatt. – Hmm. Tíz felvétel, tizenkilenc törlesztés. Eddig az összeg közel kétszeresét fizetted vissza, és még további négyszerese vár rád.
– És ki is fizetem, csak még egyszer, utoljára – bátorodott fel a szavak hallatán Gábor. Ha Csöves foglalkozott az ügyével, látott reményt.
– Tudod – emelte tekintetét Gáborra –, azt mondják, hogy a kapzsi embereket végül utoléri a végzetük. Azaz, aki sokat markol, keveset fog. Jó magam a sok kicsi, sokra megy elvét követem. Mint látod – mutatott körbe –, működik.
– Példátlanul – helyeselt Gábor.
– De!
Gáborban megfagyott a vér.
– Akadnak üzletek, amik megérik a fáradtságot, a kockázatot, és akadnak olyanok, amik nem. Tanult ember vagy, gondolom, megérted.
Gábor éppen nyelt volna, amikor fájdalom hasított a nyakába. Érezte, ahogyan átvágott torkából kibuggyanó vére végigcsorog a mellkasán. Hiába próbált levegőt venni, csak gurgulázásra futotta. Az élet lüktetésenként távozott belőle. Látása elhomályosult, de még levonta a végső következtetést:
Nincs Isten.
Írta: S.J.Sednol

2 megjegyzés:

  1. Szegény Gábor nem ezt a sorsot érdemelte volna.

    VálaszTörlés
  2. Már nem érte meg a kockázatot. Egy másik történetben valakinek még sikerülhet.

    VálaszTörlés

Történetek a különleges erők hétköznapjaiból: túszdráma

– Csak tudnám, miért vezényeltek minket ide? – zsörtölődött Tamás a monitorok borította furgonban Róbertnek. – Mi közünk nekünk egy túszdr...