2018. március 1., csütörtök

Történetek a különleges erők hétköznapjaiból: túszdráma


– Csak tudnám, miért vezényeltek minket ide? – zsörtölődött Tamás a monitorok borította furgonban Róbertnek. – Mi közünk nekünk egy túszdrámához?
– Most mit idegeskedsz? – Róbert a kijelzőkön feladatokat osztott a drónoknak. – Ez is csak egy meló.
– Könnyen vagy – szabadult meg egy újabb ruhadarabjától Tamás –, nem neked kell egy szál gatyában bemenned a váltságdíjjal.
– Szóval ez a bajod?!
– Ez. Egy összecsapásban sem döglenék meg szívesen, de ez…
– Nyugi! Vigyázok rád.
– Ha már itt tartunk, miért nem te mész?
– Kétszer akkora vagyok, mint te.
– És? Ez miben befolyásolja a dolgot?
– Meztelenül fenyegetőbben nézek ki. Az a sok izom…
– Akár egy gorilla.
– Megy ez. És nem mellesleg csak én tudom kezelni a kicsinyeimet – érintett meg egy újabb képernyőt.
– Még két ilyen meló, és elmegyek továbbképzésre.
Tamás lehajította a pólóját, egy szál alsógatyában és sportcipőben állt. Róbert teste megremegett.
– Ne merészeld! Tök meztelennek érzem magam.
– Ne rinyálj már, mint a csajok, amikor valaki meglátja őket tenyérnyi alsóban és melltartóban. Bezzeg napozni egy falatnyi bugyiban állnak neki.
– Az más.
– Na, mi van, Timike?
– Ezzel nem segítesz.
– Nem is célom. Mosolyogj!
Mielőtt még Tamás felfoghatta volna a mondat jelentőségét, Róbert készített róla egy fényképet.
– Fel ne merd tenni!
– Későbánat. Megnyugtatásul időzárasan tettem fel. Negyedórán belül megmondom a jelszót, hogy leszedhesd.
Tamás fenyegetőn megrázta a mutatóujját, majd lemondóan legyintett, és kimászott a furgonból. Róbert nézte, ahogy társa bevágta az ajtót. Elmosolyodott, majd minden figyelmét a monitoroknak szentelte.
Tamás egyenesen a parancsnoki autóhoz ment. Hárman beszélgettek, nem vették észre.
– Essünk túl rajta! – szólt oda Tamás.
A két férfi csodálkozva tekintett Tamásra. Az őrnagyasszony, aki a nevével ellentétben sem férjezett, sem idős nem volt, tüzetesen végigmérte. Tamás akaratlanul is nemesebbik szerve elé csúsztatta a kezét. Kínossá váló másodpercekkel később megszólalt:
– Az Isten szerelmére, ne stíröljön már! Csak adják a táskát, hadd menjek a dolgomra.
– Ki mondta magának, hogy gatyában jöjjön? – kérdezte felettese.
– Ró… Rohadj meg! – csóválta a fejét Tamás.
– Hogy mondta?
– Mindegy, nem számít.
Az őrnagy elvette a táskát az egyik férfitól, és átnyújtotta Tamásnak.
– A feladata átadni a csomagot, és biztonságban tudni a túszt. Utána jelentkezik nálam! Megértette?
– Aha.
– Hogyan?
– Igen, asszonyom! – tisztelgett Tamás.
– Ez már sokkal jobb. Leléphet!
Tamás csinált egy szabályos hátraarcot, és az épület felé vette az irányt.
– Hallasz? – szűrte a szavakat a fogai közt. – Hogyne hallanál. Ha visszaérek, véged!
– Ne velem törődj! – érkezett a válasz bal fülébe. – Amúgy feltűnt, hogy bejössz az őrnagynak?
Tamás reflexből aprót biccentett, majd hozzátette:
– Ideges vagyok, nem vak. Kezdjük!
Kinyitotta az ajtót, és belépett az épületbe.
– Menj a nyolcvanadikra!
Tamás beszállt a liftbe, már nyúlt a hátsózsebe felé, amikor felfogta, nincs nála a hitelkártyája, hogy rendezze a viteldíjat.
– Hogy az a…
– Mi van?
– Nem hordok a gatyámban hitelkártyát.
– Akkor szedd a lábad. Ketyeg az óra. A kamerák képe alapján amúgy is rád fér egy kis kocogás.
– Egyre jobban utállak – mondta, felmutatta a középső ujját, átment a lépcsőházba, és elindult felfelé.
– Ha így állunk, nem mondom el, amit megtudtam.
– Úgyis elmondod. Ragaszkodsz hozzám.
– Valamit félreértettél, Timike. De a látható testi hibáid ellenére imádlak.
– Miről beszélsz? Hibátlan a testem.
– A lengő cigire gondoltam a lábad közt. Imponáló lehet valakinek, de tudod, hogy nem vagyok olyan.
– Mondd már!
– Öten vannak. A lépcsőházban két bukósisakos strázsál, a folyosón a liftre két símaszkos figyel, míg az értelmi szerző Kishin-t visel, és el sem mozdul a kislány mellől.
– Misin?
– Kishin, Japán színpadi maszk. Démont ábrázol.
– Miért nem azt mondod?
– Hogy ne halj meg tudatlanul.
– Remek.
– Hol jársz?
– Mintha nem tudnád.
– Akkor itt az ideje, hogy ne beszélj tovább hozzám.
Tamás lépésről lépésre komorabb lett. Már ötemeletenként tette a másik kezébe a táskát. A hetvenhetediken kifújta magát, a baljába vette, és folytatta útját. A hetvenkilencediken kiabálni kezdett:
– Hahó, hallanak? Itt a kézbesítő, meghoztam a csomagot.
Tompa üvöltéseket hallott, majd puffanásokat, és fájdalmas morgást. Feljebb ment. A szemközt felfelé tartó lépcsőfokok találkozásából egy fegyver csöve meredt rá. Megtorpant, és kilépett a lővonalból.
– Fegyvertelen, meztelen vagyok! – kiáltotta.
– Tudom, nem kell kérkedni vele – válaszolta Róbert.
Tamás nem válaszolt.
– Megkukultál?
– Mi történt?
– Ismersz. Menj, és hozd ki a lányt!
Tamás nem mozdult.
– Indulj!
Tamás lépett egyet. Meglátta, hogy a puska gazdátlanul hever. Feljebb két bukósisakos ember rángatózott. Kézfejükhöz vékony huzalokkal két-két drón kapcsolódott. Tamás válla leereszkedett. Felszedte és a hátára vette a két gépfegyvert.
– Mi legyen velük?
– Szerinted, miért te mentél fel?
– Már értem. De mit csináljak velük?
– Nyisd ki a táskát!
Tamás letette, és belenézett.
– Tudod, mire lemegyek, jobb, ha eltűnsz! Végig tudtad.
– Csak bilincseld meg őket! Nem szívesen mondom, de rohamosan fogy az időd. A kép minden elvesztegetett pillanattal közelebb kerül a feltöltéshez.
– Esküszöm, valamit kitalálok ellened. Kapcsold ki a drónokat!
Tamás a korláthoz bilincselte a két embert. Le akarta venni róluk a bukósisakot.
– Ne tökölj annyit, Timike!
– Még hogy Timike – zsörtölődött Tamás. Berontott a folyosóra. Az ott rángatózókat meg és összebilincselte, majd a harmadik tárgyalóban rátalált a lányra és a hétrét görnyedt vezérre, akit biztos, ami biztos alapon három-három drón vett kezelésbe. Nem szívesen lett volna a helyében. A félrecsúszott maszk látni engedte a roppanásig összeszorított fogakat és a fennakadt szemet. Már fújtatásra is alig futotta az erejéből. A lány magzatpózban fekve sírt. Tamás odalépett, és óvatosan megérintette.
– Szia…
– Júlia – segítette ki Róbert.
– …Júlia. Segíteni jöttem, de kérek még tőled egy percet. – Megfordult, és mozgásképtelenné tette a maszkost, bár ezen a téren Róbert jobban állt. Elővett a táskából egy csípőfogót, és visszafordult. A lány összerezzent a szerszám láttán.
– Jaj, ne félj! Csak el akarom vágni a bilincseidet.
A lány továbbra is rémülten nézett rá.
– Tudsz beszélni?
A lány bólintott.
– Tamás vagyok. Ha jól értesültem, téged Júliának hívnak. Neked van a legszebb neved, tudod?
A lány aprót bólintott.
– Sajnálom, hogy így kell látnod. Ruhátlan közvetítővel kérték a váltságdíjat, hogy lássák, nincs nálam fegyver.
Róbert hangosan felnevetett.
– Szóval, Júlia. Sajnálom, hogy így kellett megismerkednünk. Megengeded, hogy elvágjam a bilincseidet?
A lány tétován előrenyújtotta a kezét, Tamás pár óvatos vágással leszedte róla a műanyag pántokat.
– Készen is volnánk. Gyere! – nyújtotta a kezét.
A folyosón egy fegyveres testőrök övezte öltönyös férfi jelent meg. A kislány odaszaladt. A férfi felemelte, és magához ölelte. Hálára sem méltatta Tamást. A fegyveresek összeszedték az elkövetőket, és a liftbe húzták őket.
Tamás egy pillanatig nem lett volna a helyükben. Az a legkevesebb, hogy az elkövetkező napokban a szuszt is kiverik belőlük. A szerencsésebbje még közben meghal. A maradék élete végéig sínylődhet egy gazdagok által fenntartott börtönben, ahol minden egyes napjuk kihívás lesz. Sokat hallott már a helyről, ahogyan mindenki, aki nézte a tévében futó Bekasztlizva című sorozatot. Az őrök és orvosok kényesen ügyeltek a bennlakók életére. Ahogy elnézte az ájult alakokat, az egyikük nő lehetett. Nem kellett volna, de megsajnálta. Róberttal biztosan jobban jártak volna. De ahogy ilyenkor lenni szokott, a családfő személyes sértésnek vette a történteket, és minden pénzt megadott, hogy élve kapja meg az elkövetőket.
Mire észbe kapott, bezárult a lift ajtaja. Magában szitkozódva visszament a tárgyalóba, lehuppant egy székbe, és kinyitott egy kólát. Elégedetten kortyolt egyet.
– Mesélj! – mondta, és ivott.
– Semmi különös. Éhesek, szomjasak voltak. Drónon kérték a szállítást. Küldtem nekik ezt is azt is. A lépcsőházban állókat meg a tetőről leptem meg.
– Mindvégig semmi szükség nem volt rám.
– Te szabadítottad ki a lányt.
– Na, elmész te…
Egy drón lebegett be a nyitott ablakon. Megállapodott Tamás felett, és az ölébe ejtette a mobilját.
– Ez meg?
Tamás feloldotta a billentyűzárat. Saját magával nézett farkasszemet a közösségi oldalon.
– Rohadj meg!
– Ne idegeskedj! Árt a szépségednek.
– De még volt időm.
– Inkább ezzel foglalkozz!
Tamás mobiljára egy üzenet érkezett. Megnyitotta. Egy cím volt benne.
– Ez meg mi?
– Elfelejtetted? Jelenésed van jelentéstételre.
Írta: S.J.Sednol

2018. február 13., kedd

A koala ölelése

Tamásnak egy régóta dédelgetett álma vált valóra, amikor kézhez vehette újdonsült szerzeményét, amivel unalmát és felgyülemlett szexuális gerjedelmét csillapíthatta. Míg mások digitális tévécsatornákra költöttek, ő inkább dolgozott, hogy megvehesse álmai beteljesítőjét.
A huszadik emeleti hálófülkéjét nagy túlzással sem lehetett tágasnak nevezni. Ha megállt a közepén, nem kellett teljesen kinyújtania a karjait, hogy megérinthesse az oldalfalakat, míg hosszában kétszer fért el fekve. A mellékhelyiség és a fürdő mind csak álomképként derengett előtte, de ha dolga akadt, akkor a folyosó végén található közös helyiségben elvégezhette – már ha kivárta a sorát. Ezt azonban cseppet sem bánta, mások sokkal kisebb fülkékben tengették az életüket.
A csomag súlya megkövetelte, hogy lifttel szállítsa fel a szmogöv közepén található bérleményébe. A vétel árába belekalkulálta a felvonó díját is, mert azt ingyen senki sem használhatta. Tudta, hogy a legrosszabb emeleten lakik, de csak erre futotta szerény fizetéséből. Szorgos, erős fiatal létére egyéb képességek híján nem volt lehetősége jobb állásra. Ha valaki hülyének nevezte, vitába szállt vele, de nem tagadta, hogy a teremtő valamilyen ismeretlen céllal a fizikumát részesítette előnyben, és pechjére nem adott annyi sütnivalót, hogy élhessen is azzal, így napról napra tengette rohamosan fogyó idejét. A szmogtakaró egyetlen élőt sem kímélt. Ezért is döntött úgy, hogy vesz egy Cintia 2527-et, ha már a lányoknak nem kellett, legalább a babán kiélhesse vágyait.
Miután átvette a csomagot, nem érezte magát túl jól a lakhelyénél szűkösebb felvonóban, ami szinte egy örökkévalóságig araszolt felfelé. A fülkéből kilépve megfogadta, hogy soha többé nem teszi ki magát ennek a kellemetlen élménynek.
Cintia tiszteletére kimosta az ágyneműt, elvégre édesanyja azt tanította neki, hogy mindig rendezett, tiszta környezetben fogadja a lányokat, és mindenféleképpen fürödjön meg, mielőtt hozzájuk bújna.
A dobozt akkurátusan nyitotta, nem akarta megvágni álmai megtestesítőjét, amit hosszú heteken át állított össze a gyártó kínálatából. A csomagolásból elsőként a lábak tűntek elő. Tétován megérintette a bársonyos, pirospozsgás bőrt. Enyhén elpirult, majd folytatta a kicsomagolást. A feltáruló szeméremdomb látványától melegség öntötte el. Arca égett, mintha olajba mártotta volna. A köldök hibátlanul türemkedett be a hason, a mellkason domborodó kerek mellek tovább fokozták vágyát, ami szinte elviselhetetlenné erősödött, amikor az utolsó vágással előtűnt a kislányosnak ható arc, és az azt keretező dús, göndör, mélyvörös hajzuhatag. Félénken odébb söpört pár rakoncátlan hajtincset, hogy megcsodálhassa a vékony ajkakat, a fitos orrot és a mandulavágású szemet. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt.
Óvatosan kiemelte a babát, és az ágyra fektette. Egy ideig lélegzetvisszafojtva bámulta a meztelen testet. Tekintetével mindenhová befurakodott. Elképzelte, mit fog vele tenni, majd fülig pirulva betakarta.
Anyja mindig azt mondta, ne hagyjon rendetlenséget maga után. Neveltetése legyűrte vágyát, és a tőle telhető legnagyobb igyekezettel vágta fel a csomagolást. Nem tudta megállni, és közben lopva oda-oda pillantott Cintiára. Amikor végzett, egyetlen csomagba kötözte a darabokat, és a sarokba tette. Visszafordult, körbepillantott, mit tehetne még meg, hogy háborítatlanul élvezhesse Cintiát. Aztán megérezte az izzadtsága szagát. Már hallotta is:
Fürödj meg! Odalent is sikáld meg rendesen! Nekem tiszta legyél, ha valakihez oda akarsz bújni!
Vágyakozó pillantást vetett Cintiára, majd egy bánatos sóhaj kíséretében törölközővel és szappannal a kezében elindult a folyosó vége felé. Legnagyobb bánatára tízen álltak előtte. Türelmesen kivárta a sorát. Időnként hátrapillantott a fülkéje bejáratára. Felidézte Cintia bőre selymességét, a szeméremdomb és a mellek ívét. Szüntelen merevedését törölközőjével takargatta. Lassan haladt a sor. Többször eljátszott a gondolattal, hogy visszarohan, letépi magáról a ruhát, és úgy büdösen, koszosan állat módjára magáévá teszi Cintiát, de minden egyes alkalommal, ahogy tett volna egy lépést, édesanyja hangját hallotta. Ilyenkor vágyát lehűtve maradt a sorban, fájdalmas merevedése is lelohadt.
Majd két órával később, immáron tisztán, illatosan megállt Cintia előtt, és kezét tördelve próbálta kitalálni, hogyan is kezdjen hozzá. Anyja szüntelenül beszélt:
Ha találkozol egy szép lánnyal, először mutatkozz be. Nem illik mustrálgatni, nem egy darab hús, nem a piacon vagy. Mindig egyenesen a szemébe nézz! Ne tégy vele olyat, ami fájdalmat okozhat…
Cintia kikandikáló apró lábujjára esett a tekintete, amitől elszégyellte magát, és gyorsan a szemébe nézett. Egy cseppet sem lett jobb tőle. Anyja szóáradata ellenére sem jutott közelebb a megoldáshoz, aztán hirtelen meglátta a használati utasítást, amit feltételezése szerint pont a magafajtának írtak.
Belelapozott. Átugrott néhány lényegtelennek tűnő részt, mint például:
Cégünk a legbiztonságosabb operációs rendszert használja, és hálózaton keresztül tölti le az ügyfelei számára elérhető frissítéseket, mely a még tökéletesebb kielégülést szorgalmazza.
Mindebből csak annyit értett, hogy az együttlétek sokkal jobbak lesznek, ha felcsatlakozik a netre, és ez tetszett neki. Pár oldallal később eljutott a hogyan kapcsoljuk be a terméket részhez. Szerencséjére nem kellett sehová benyúlnia, ezt édesanyja biztosan nem engedte volna neki, amíg nem Cintia kérte arra személyesen. Mindössze annyit kellett tennie, hogy kimondja: Cintia 2527 bekapcs. Erősen koncentrálva olvasta fel a parancsot, minden egyes szót kihangsúlyozott, nem akart bajt.
Egy csippanást hallott, és Cintia pislogott párat. Egy ideig mozdulatlanul meredt a mennyezetre, Tamás már kezdte azt hinni, hogy elrontott valamit, amikor végre Cintia feje megmozdult. Tamásra emelte a tekintetét, és megszólalt:
Tégy magadévá!
Tamás már indult volna, hogy eleget tegyen a kérésnek, de anyja nem engedte:
Óvakodj a kurváktól, akik felajánlkoznak!
Tamás teljesen összezavarodott.
Baj van? Talán nem tetszem?
De… szép vagy – válaszolta, és egy pillanatra sem szakította meg Cintiával a szemkontaktust, nem illett.
Hát nem kívánsz?
Tamás fészkelődni kezdett. Legszívesebben rávetette volna magát, de nem akarta hallani anyja rikácsolását. Még tisztán élt benne a szüntelen szóáradat, amikor tizenhét évesen rajtakapta a szomszédasszonyukkal. Akkor egy szíjjal beleverte, hogy kerülje el a könnyűvérű nőcskéket. A szomszédasszony később többször próbálkozott vele, de képtelen volt feltüzelni Tamást, így felhagyott a gyötrésével.
De, nagyon is, csak hát…
Pillanatnyi csend állt be, aztán Cintia megszólalt:
Cintia vagyok, téged hogy hívnak?
Tamás anyja elhallgatott.
Tamás vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.
Nagyon fázom. Mellém bújnál?
Tamás lerúgta cipőjét, és bebújt a takaró alá. Cintia bódító rózsa illatot árasztott.
Így nem jó. Vetkőzz le, úgy jobban felmelegítesz!
Tamás várt anyjára, de az egy szót sem szólt. Levetkőzött és visszafeküdt.
Búj közelebb!
Tamás félénken közelebb húzódott.
Hmm, nagyon kellemes így.
Tamás meg sem mert mozdulni. Élvezte az idegen test melegét és illatát.
Nyugodtan simulj hozzám, ne szégyelld magad!
Tamás Cintiához nyomta mellkasát és ágaskodó férfiasságát.
Így sokkal jobb. Milyen meleg vagy odalent. Vajon én is az vagyok?
Tamásnak fogalma sem volt, mit tegyen.
Érints meg! Megengedem.
Tamás a felszólításra elbizonytalanodott, aztán az azt követő kijelentéstől megnyugodott. Többször ökölbe szorította a kezét, bedugta a combjai közé, hogy kellőképpen felmelegítse ujjait, aztán lassan becsúsztatta a kezét Cintia lábai közé.
Meleg és selymes vagy – állapította meg Tamás.
Nagyon fáznak a melleim. Rám feküdnél?
Tamás kivárt, vajon mit szól ehhez az anyja, aztán Cintia fölé mászott.
Így jó, már nem is fázom.
Cintia motorjai alig hallhatóan felpörögtek. Széttárta lábait, hogy Tamás közé férhessen, miközben kezeivel magához ölelte az ijedt fiút.
Kívánlak.
Tamásban átszakadt az anyja építette gát, és egy erőteljes mozdulattal hatolt Cintiába. A második lökésre megremegett, és elélvezett. Cintia lábai rákulcsolódtak, és nem engedték, hogy kicsusszanjon belőle.
Még egyszer!
Tamás nem állt ellen, és pár másodperccel később már újra mozogni kezdett. A harmadik menetre, már egészen lenyugodott, és az együttlét inkább hasonlított szeretkezésre – még ha Cintia teljesen mozdulatlanul tűrte is ügyködését –, mint állatias közösülésre.
Másnap reggel a takarítást Tamás undorítónak találta, de megtette, mert Cintia elmagyarázta neki, hogy más esetben megbetegedhet. A munkahelyén csak azt vették észre, hogy vidámabb, mint szokott lenni. Azonban hiába kérdezgették, anyja parancsára: úriember nem teregeti ki a szennyeseit, nem árulta el titkát, pedig nagyon vágyott rá.
Így teltek a hetek és a hónapok. Cintia mindig várta, újabb és újabb dolgokat kért tőle. A prűdség falát téglánként bontották le. Aztán az egyik nap, amikor Tamás harmadjára lelte benne örömét, Cintia feltett neki egy kérdést:
Mit szolnál a koala öleléséhez?
Tamásnak fogalma sem volt, mi lehet az, de Cintia eddig mindig a beteljesülés irányába kalauzolta. A kutya pózt kifejezetten szerette, holott, amikor először kérte rá, akkor idegenkedett tőle. Mámorosan, a vágyakozástól megszédülve csak annyit mondott:
Csináld!
Cintia magához ölelte Tamást, és átkarolta a csípőjét a lábaival. A megszokottnál hangosabban hallatszott a mozgatómotorok búgása. A szorítás először kellemessé, aztán határozottá, végül fojtogatóvá vált. Mire Tamás észbe kapott, már nem tudott rendesen levegőt venni, szédült. Ezek ellenére, még az anyja óbégatásán keresztül is tisztán hallotta a szomszédból átszűrődő bemondónő hangját:
A szexbabáiról elhíresült cég riasztást adott ki. Központi szerverüket illetéktelenek feltörték, és egy ártó – Koala ölelése nevű – parancssort helyeztek el benne. Felhívják mindenki figyelmét, hogy ne használják a termékeiket, amíg a hibát ki nem javítják.
Írta: S.J.Sednol

2018. február 6., kedd

Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: kis híján

Róbert és Tamás egymástól nem túl messze készülődtek a rajtaütésre. A gyártelepeket és feltérképezhető járatrendszereket jobban szerették, mint a sikátorokat határoló épületekbe való behatolást. Pár tartását veszített kartondobozon és néhány ottfelejtett roncson kívül nem akadt búvóhely, ezeket pedig jóindulattal sem tekintették annak. Sok lehetőségük nem lévén, két oldalt a falhoz lapulva álltak. Tamás szokásához híven sokkoló gránátot és pisztolyt szorongatott a kezében és két irányba a sikátort fürkészte, Róbert éppen a drónok feladatát programozta, amikor kijelzője felvijjogott. Felnéztek. Egy ismeretlen drón ereszkedett közéjük.
– Bassza meg! – szakadt ki egyszerre belőlük, és már vetették is hasra magukat, hogy páncélzatuk legvastagabb részét, a hátukat mutassák a várható robbanás felé, ami nem sokáig váratott magára. A detonáció ereje földhöz préselte őket, kiszorította belőlük a levegőt. Az ilyen esetekre is felkészített testpáncéljaiknak köszönhetően nem sérültek meg, ennek ellenére pokolian szédültek és iszonyatosan zúgott a fülük. Róbert áldotta előrelátását, hogy a nem túl kényelmes teljes sisak mellett döntött és nem a vizor mellett. Biztosra vette, hogy ellenkező esetben holtan hevernének. Összeszedte magát.
Egy pillanat alatt nyugtázta, hogy nem esett baja. Sajgó tagjai ellenére felpattant, Tamást kereste, aki hozzá hasonlóan már állt, és fegyverrel a kezében fürkészte a sikátort határoló épületek ablakait.
 Feszültsége némileg oldódott, nem bocsájtotta volna meg magának társa halálát. Egymásra pillantottak, szavak nélkül is tudták, hogy lelepleződtek.
Róbert a termináljára pillantott, a kijelző berepedt, színes csíkok villództak rajta. Gégemikrofonja által közvetített torz szitkait visszhangozta a sikátor, majd intett Tamásnak, hogy visszavonulnak.
Hátukat a falnak vetve indultak visszafelé. Egyikük hátra, a másikuk előre nézett. A sikátor végén egyszerre léptek ki a kétszer szélesebb utcára és fordultak két oldalra. Róbert átmenet nélkül tüzet nyitott, Tamás, amint megbizonyosodott róla, hogy előtte tiszta a terep, társa segítségére sietett.
Elhajította a gránátot, amit az egyik férfi odébb rúgott, ezzel izomszaggató rángásra ítélte hátrébb tartózkodó társát. Minden tudásukat és ügyességüket latba vetették, három-három tárnyi lőszerük bánta, mire kifektették az öt támadójukat. Ezalatt páncélzatuk tucatszor megmentette az életüket, felfogta a lövedékeket, de a becsapódások erejének egy részét továbbította, fájdalmas ütéseket mérve testükre. Akadt egy pillanat, amikor Róbert fején átfutott, hogy veszítettek, de kiképzésük és lélekjelenlétük kimentette őket.
Egyszerre tolták a helyére a második tárat. Nem foglalkozva a marokfegyverrel lövő támadóikkal tüzet nyitottak az egyetlen halálos ellenfélre, egy gépfegyveresre. A férfi testét az övékéhez megszólalásig hasonló vértezet fedte, de ellenben velük az ő fejét csak egy bukósisak védte. Róberték pontosan tudták, hogy a gépfegyverből leadott lövések ellen nem véd a vértezetük, míg a pisztolylövéseknek ellenáll a támadójuké, így az egyetlen gyengébbnek tűnő pontját vették célba, a fejét. A gépfegyver feléjük emelkedő csöve nem ígért sok jót, a torkolattűz nyomán tenyérnyi darabok szakadtak ki az aszfaltból. Róberték első lövései megpattantak a polírozott sisakon, majd az egyik beszakította a szemet takaró plexit. A gépfegyverropogás abbamaradt, támadójuk összecsuklott.
Jó esetben megkönnyebbülve fújták volna ki magukat, de a testüket ért lövedékek fájdalmas ütései további cselekvésre késztették őket. Két oldalra vetődtek, újabb tárat csúsztattak a helyére, majd pár lövést követően elnémultak a fegyverek.
Róbert mellkasa tompán sajgott, lába és karja több helyen bedagadt. Kétsége sem fért hozzá, hogy Tamás is éppen a saját kínjával volt elfoglalva. Legszívesebben leheveredett volna, de további támadásokra számított. Összeszorította a fogát, és feltápászkodott. Megvárta, míg Tamás újratöltött, majd imbolyogva elindult kifektetett támadóik felé.
Nem kellett szólnia Tamásnak, hogy fedezze, ezt mindenkibe belenevelték a kiképzés alatt. Fedezd a társad! Ha mindenki vigyáz a párjára, nagy baj nem történhet. Mindezek mellett több éve társak voltak, álmukból felébresztve is tudták a feladatukat. A testületnél rajtuk kívül csupán három kétszemélyes gyorsreagálású csapat volt. Ők képezték az elitet. Ha kellett, együtt tudtak működni a többiekkel is, de igazán hatékonynak párban bizonyultak. Szellemnek nevezték őket. Észrevétlenül megközelítették a célpontot, és a technika bevonásával egy percen belül végeztek a küldetéssel, majd távoztak.
– Kapcsold ki! – mondta Róbert, amikor a sokkoló gránáttól rángatózó mellé ért.
– Nem tudom – mutatta fel Tamás az alkarjáról lógó törött konzolt.
– Gyönyörű!
Az egyik támadó nyöszörögni kezdett. Róbert odakapta a fejét. A férfi mellkasát ért sérülés nem hagyott kétséget a jövőjéről. Róbert egy pillanatra elgondolkozott, vajon hány fekete foltot köszönhet az illetőnek, aztán lelőtte. Egy másik lövéssel kiiktatta a gránátot, mire a lesokkolt férfi zihálni kezdett, ami köhögésbe csapott át, majd öklendezésbe.
– Van családod? – guggolt mellé Róbert.
A férfi nem válaszolt. Róbert megfogta a nyakát, és megrázta.
– Azt kérdeztem, van családod?
– Van – suttogta a férfi.
– Akkor válaszolj, és élhetsz! Tartogattok még meglepetést?
– Nem – válaszolta elhaló hangon.
Róbert egy ideig a férfi fájdalomtól eltorzult arcát tanulmányozta. Nem tűnt felelős szülőnek, inkább olyannak, aki előrébb valónak tekinti a saját érdekeit, mintsem eltartsa a szeretteit. Na, igen, az a fránya előítélet.
– Nem hiszek neked – csapta vissza a férfi fejét az aszfaltra, majd felegyenesedett, és agyonlőtte; Tamás meg sem rezzent. – Utánam!
Elindultak a négyutcányira parkoló autó felé.
Róbert hiába kereste a megoldást szorult helyzetükre, gondolatai minduntalan visszataláltak a nagy kérdéshez: ki dobhatta fel őket? Tamás többször próbálta megszólítani, párszor rákiabált, de ő nem hallotta. Szüntelen kereste a választ.
– Állj már meg! – üvöltötte el magát Tamás, és Róbert lába mellé lőtt, aki erre megállt. – Mondd, hogy nem akarsz odamenni!
Róbert erre felocsúdott, de nem tudott szabadulni a kínzó kérdéstől.
– Nem akarok! – válaszolta gépiesen.
Tanácstalanul körbetekintett, majd hirtelen ötlettől vezérelve berúgta a közeli bejárati ajtót, és bement. Tamás követte, de nem kerülte el a figyelmét, hogy a fém kapuzat robusztus zárszerkezete a rúgás erejétől szétrobbant, mintha csak átlőtték volna. Róbert minden emeleten megállt, jobbra-balra nézelődött, akár egy sarokba szorított vad a kiutat keresve szorult helyzetéből. A nyolcadikon találomra vállal berontott egy ajtón. Berángatta Tamást, és becsukta maguk mögött.
– Torlaszold el!
Róbert a kis előszobából belépett a nem sokkal nagyobb szobába. Egy lövés érte a mellkasát. A sarokban kuporgó emberekre kapta a fegyverét, majd némi tétovázást követően széttárta tenyereit, a pisztoly mennyezet felé néző csővel pihent az ujjai közt.
– Nyugalom! – mondta a lehető legkevesebb fenyegetéssel a hangjában, amit a sisak hangszórói eltorzítva adtak vissza. – Tegye le! Nem akarjuk bántani magukat. Csak egy telefon kell.
A fegyveres férfi tétovázott. Róbert újra rájuk fogta a fegyverét, és megszólalt:
– Amennyiben akadályozzák az intézkedést, jogomban áll végezni magukkal. Megjegyzem, okom már lenne rá.
A férfi nem mozdult.
– A Szellemektől vagyunk! – próbálta nyomatékosítani Róbert.
A férfi Róbert lábához hajította a fegyvert.
– Helyes! – Eltette a pisztolyt. – Hol a telefon?
Tamás megállt az átjáróban, és odaszólt Róbertnek.
– Még bajuk lehet belőle.
Róbert a családra pillantott.
– Csak, ha eljár a szájuk.
A család egyként rázta a fejét. Róbert átvette a felé nyújtott telefont.
– Figyelj rájuk! Nem akarok most megdögleni.
Lerángatta a fejéről a sisakot, tárcsázta a központot, és segítséget kért. A diszpécser kérdései a szédülésig dühítették.
– Mérd be! – üvöltötte a készülékbe, majd a lakók felé fordult: – Hol vagyunk?
Elismételte a választ, bontotta a vonalat, majd visszadobta a telefont, és Tamáshoz fordult.
– Ha megtudom, ki köpött, nem teszi zsebre, amit tőlem kap.
– Most az egyszer nem ellenzem.
Róbert, akár a vágóhídi marha, jobbra-balra téblábolt a szobában. Tamás még sohasem látta ilyennek.
– Nyomoréknak érzem magam e nélkül a szar nélkül – emelte fel a vibráló konzolt. – Mintha levágták volna a kezem és kinyomták volna a szemem. Még szerencse, hogy csak az egyiküknél volt gépfegyver, és nem tudott vele lőni.
– Hogyan tovább?
– Várunk.
– Ülj le! – javasolta Tamás. – Talán sikerül megnyugodnod.
– Ez az egész nem lenne, ha ezeket a szarokat hanggal is lehetne irányítani. De nem. Ilyenkor aktiválódik a vészhelyzeti protokoll, és az összes kapcsolat nélküli drón hazatér. Írni fogok a fejlesztőknek. Igen, azt fogom tenni. Ha nem csinálnak valamit, akkor felülírom a szaros rendszerüket meg a vészhelyzeti protokollt is. Még az esetleges hibákat is bevállalom, hogy hasonló esetben rárepüljenek bármire, ami mozog.
– Gyere ki! – mondta Tamás, aztán a rémült családhoz fordult: – Elnézést.
Az előtérben a falnak taszította Róbertet, és egy iszonyatos pofont adott neki.
– Térj már észre! Mi történt veled?
Róbert fújtatott. Gondolatai minduntalan egy helyben ugráltak.
– Mi lett a higgadtságoddal! Mégis, hogy gondoltad ezt?
– Valamit tennem kellett.
– Civileket veszélyeztetsz.
– Nem tehetek róla, hogy itthon voltak – rázta le magáról Tamás kezét.
– Ezt nem teheted meg még egyszer.
– Ők megtehetik, hogy az életünkre törnek, de én nem tehetem meg?
– De nem ők támadtak.
– Rám lőtt! – mutatott a szoba felé.
– Miután rájuk törted az ajtót. Csak a családját védte.
– Leszarom. Amíg választanom kell egy övbéli vagy alatti élete és a sajátom közt, addig magamat részesítem előnyben.
– De így nem leszel különb a támadóinknál. Az Isten szerelmére, gyerekeik vannak!
– Neked meg még lehetnek, hála nekem.
– Azt hittem, ismersz. Nem azért vagyok egyedül, mert kicsapongó vagyok, hanem mert ezt választottam. Felesküdtem a védelmükre, hogy legyen jövőjük. Erre te beleszarsz a közepébe.
– Döntöttem! – próbálta lezárni a beszélgetést Róbert.
– A fölött még valahogy szemet hunyok, hogy szívfájdalom nélkül küldöd a célpontjainkat a halálba, de ez…
– A parancsnokod vagyok! Hoztam egy döntést. Eddig sohasem tévedtem.
– Ha nem lövök melléd, még mindig a kocsi felé tartanánk. Az is lehet, hogy már felrobbantunk volna. Felfogod?
– Fel – mondta Róbert. – De veled ellentétben engem nem az érzelmeim vezérelnek. Ezer hozzájuk hasonló életét, jövőjét mentettük meg, egyszer ők is megtehetik, hogy folytathassuk a munkánkat.
– Nem érted, igaz?
– De, értem. Csak én az életet választottam. Leszarom, ha nem tetszik. Most, mit vársz tőlem?
– Ígérd meg, hogy nem teszel többé ilyet, és nyugodj le!
Róbert Tamásra bámult. Életében először nem tudta, mire számít tőle a társa. Minél jobban próbálta megfejteni a vonásai mögött megbújó kérést, annál kevesebbre jutott. Nem tudott elszakadni a ténytől, felültették őket. Már vagy huszadjára vette sorba a szóba jöhető neveket, és huszonegyedére is belekezdett. Tamás sürgető arckifejezésére kibukott belőle az első, ami az eszébe jutott:
– Megígérem, hogy legközelebb nem a legkézenfekvőbb megoldást választom. De ha ezért megdöglöm, életed végéig kísérteni foglak, ha meg te halnál meg, beleszarok a sírodba. Megfelel? – üvöltötte.
– Meg! – kiabált vissza Tamás.
Róbert fújt egy nagyot, majd elindultak vissza a szobába.
Az erősítés kiérkezéséig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. A család a sarokban kuporgott, ők a földön ültek. Induláskor Tamás elnézést kért a családtól, megadta a központ számát, és biztosította őket a kártalanításról, Róbert egyetlen szó nélkül távozott. A csapatszállítóban sem beszéltek. Tamás a többiektől megtudta, hogy felrobbant az autójuk. Vetett egy jelentőségteljes pillantást Róbertre, de ő továbbra is némán, a gondolataiba merülve ült.
Amint visszaértek a Különleges erők épületébe, lefürödtek. Róbert úgy öltözködött, akár egy lélektelen robot. Tamás egy idegi nézte, ahogy gépiesen pakolja magára a ruhadarabokat, majd, amikor köszönés nélkül távozni készült, elkapta Róbert karját.
– Mondd, hogy nem tennéd meg!
Róbert megállt, egy idegi az ajtót bámulta, majd Tamáshoz fordult.
– Soha. Csak…
– Tudom – rántotta magához tagbaszakadt barátját, és meglapogatta a hátát.
Egymásra néztek, majd Tamás megszólalt:
– Menj, pihend ki magad!
Írta: S.J.Sednol

2018. január 30., kedd

Történetek a Különleges erők hétköznapjaiból: virágot a virágnak

– Ma van a nagy nap? – kérdezte Tamás Róberttől az öltözőben.
– Látszik?
– Bevetés előtt nem szokott ilyen arcod lenni.
– Ott minden úgy történik, ahogy eltervezem. Akadnak véletlenek, de egyik sem ismeretlen. Aki fegyvert fog rám, lelövöm. Mégis, mit kezdjek egy pillantással?
– Az attól függ. Ha szúrós, akkor valamit nagyon elcsesztél, ha réveteg, mint a döglött halé, akkor sínen vagy.
Róbert megállt az öltözésben.
– És ezek után még vannak barátnőid?
– Most miért?
– Hát, ha nekik is így bókolsz… – vette fel az inget.
– Imádják. Humorosnak tartanak.
– Ne adj nekik időt, hogy kiismerjenek!
– Nem szoktam. Vigyél virágot!
– Valami sokkal ütősebbel készültem. – Róbert becsapta a szekrény ajtaját, és zsebre tette a terminálját. Tamásra nézett. – Most meg min csodálkozol?
– Csak azon tűnődöm, hogy bevetésre vagy randira mész? Ha gondolod, kapcsolatban maradhatunk, csak tegyél be egy fülhallgatót. Segíthetek.
– Megoldom.
– Biztos?
– Tuti.
– Azért remélem, ha szóba kerül a védekezés, nem rohansz vissza a vértedért.
– Vicces…
– Komolyan gondoltam. – Kotorászni kezdett a zsebében. – Nesze! – hajított oda egy óvszert.
– Még túl korai.
– Menthetetlen vagy.
– Mert nem rontok ajtóstól a házba?
– Érdekes, hogy ezt mondod. Pontosan ezt szoktad tenni a bevetéseken. Magabiztosan be. Csajoznod is így kéne.
– Ő nem egy csaj.
– Tehát ezért jössz be utánam a fürdőbe.
Róbert már nyitotta a száját.
– Nyugi, csak hülyülök!
– Inkább szoríts!
– Feleségkeresésben nem vagyok túl jó. Megoldod!
Róbert intett, és kiment.
Órákkal később néhány pohár bortól és Judit társaságától megrészegülve beszálltak a különleges erők épületének gyorsliftjébe.
– Most már elárulod, hová megyünk? – érdeklődött Judit.
– Meglepetést ígértem – nyomkodta idegesen az utolsó emelet gombját.
– Itt laksz?
– Mi? – kapta oda a fejét, majd amikor felfogta, mit kérdezett tőle Judit, rávágta: – Azt nem élném túl.
– Most tényleg megleptél.
– Csak még egy kicsit bírd ki.
– Más fogalmaink vannak a kicsiről.
– Megéri.
– Merem remélni.
Róbertet közismert hidegvére cserbenhagyta, tenyere nyirkossá vált. Lövése sem volt, mit tegyen. A lift hirtelen megállapodott. Hálát rebegett az égieknek. Az ajtó oldalra siklott. A kezét nyújtotta, amint Judit megfogta, eszébe jutott, hogy izzadt, ettől még idegesebb lett, de már nem engedte el. Felmentek a lépcsőn, és kiléptek a tetőre.
A hold fényesen világított, akár egy reflektor. Ritka és különleges látványnak számított a szmogtakaró alatt és a szmogövben lakók számára. Róbert felsóhajtott.
– Nem akarom elrontani a pillanatot, de ezt a hálószobám ágyából is élvezhetnénk.
– Tessék? – ocsúdott fel Róbert.
– Ezt – mutatott a holdra Judit–, élvezhetnénk az ágyamból is.
– Jaj, nem, félreértettél. Nem ezt szántam meglepetésnek, csak azért sóhajtottam, mert minden összeesküdött ellenem.
Judit érdeklődve nézett Róbertre.
– Felhőket ígértek mára.
– Szerintem így is élvezni fogom – fogta meg Róbert kezét Judit.
– Akkor hunyd be a szemed!
Judit engedelmeskedett, és enyhén hátravetette a fejét, hátha megkapja az áhított csókot, azonban Róbert elővette a terminálját, és aktivált egy parancssort. Eltette a készüléket. Judit háta mögé lépett, finoman megfogta a karjait, mindketten jólesően megborzongtak, majd a fölébe súgott:
– Nézd!
Judit kinyitotta a szemét.
Nem túl messze, az épület peremén túl egy fényes pont jelent meg, aztán újabbak fénylettek fel, hogy további színekkel gazdagítva a kavalkádot összeálljanak egy virágcsokorrá. Judit karját keresztezve maga előtt megfogta Róbert kezét, és hüvelykjével megsimította a kézfejét. Róbert válaszul enyhén megszorította Judit karját.
Egy felhő kúszott a hold elé átadva a porondot a parányi drónoknak, amik mintha erre vártak volna, megmozdultak. Judit ámulva figyelte az össze-vissza forgó csokrot. Az alakzat megbomlott, és megindultak feléjük. Az első drón hangtalanul elzúgott mellettük, majd visszafordult, és keringeni kezdett körülöttük újabb egységeket késztetve példája követésére.
Róbert maga felé fordított Juditot, és a szemébe nézett. Olyannak látta, mint egy döglött halét. Mielőtt még elnevette volna magát, megcsókolta Juditot. A drónok fáradhatatlanul rótták a köröket, amíg Róberték kiélvezték a pillanatot, majd felmentek Judithoz, és onnan nézték kifulladva a holdat.
Reggel az öltözőben Róbert éppen az utolsó simításokat végezte egyenruháján, amikor Tamás benyitott, és kajánul elmosolyodva megszólalt:
– Na, hogy ment?
– Attól függ, mire gondolsz?
– Ha már így kérded, akkor mindenre – ült le a szekrények közt húzódó padra.
– Egy úriembernek vannak titkai.
– Ezek szerint levarrtad – csapta össze elégedetten a tenyerét Tamás.
Róbert megbotránkozva nézett rá.
– Elnézést, elfelejtettem, hogy egy talpig úriemberrel van dolgom, aki… hogy is mondtad? Nem ront ajtóstól a házba.
– Nem is rontottam.
– Letepert? Hogy nekem soha sincs ekkora szerencsém.
– Ha bírnál a véreddel…
– Megjegyzem – ütögette meg mutatóujjával a halántékát Tamás. – Ki kell próbálnom élesben.
– De ne most! Jelenésünk van a parancsnoknál. Öltözz át! Kint megvárlak.
Róbert az ajtóhoz ment, és mielőtt kilépett volna az öltözőből, még visszaszólt:
– Amúgy hálám jeléül hagytam neked egy kis ajándékot a szekrényedben. – Azzal távozott.
– Ajándék, imádom – lépett felélénkülve a szekrényéhez Tamás.
Felrántotta az ajtaját.
– Hogy az a… – harapta el a végét az akasztóról révetegen rá meredő hal láttán.
Írta: S.J.Sednol

2018. január 23., kedd

Mondtam, mondtam

Péter dagadó szatyrokkal a kezében, gyalogszerrel tartott felfelé a szmogöv közepén található, tizenhatodik emeleti lakásába. Hiába építették a lépcsőfokokat szabályosra, már nem bírta úgy a megterhelő lépcsőzést, mint egy évvel korábban, holott alig két hónapja töltötte be a harmincat.
Tisztában volt a dolog fenyegető mibenlétével, de nem engedhette meg magának a lazsálást. Két gyermeke és felesége adott neki erőt meg a tudat, hogy karnyújtásnyira kerültek a szmogöv fölé költözéstől. Ott végre levegőhöz juthatna.
Igazság szerint már rég ott laknának, de a sors közbeszólt az ikrek születésével. Nem tervezték a csöppségeket, de eszük ágában sem volt elvetetni őket. Legnagyobb megrökönyödésükre barátaik közül is csupán páran támogatták döntésüket, velük azóta is jó kapcsolatot ápoltak. A többiek már napfényre ébredtek és csillagfény mellett tértek nyugovóra, ennek ellenére sem gyarapodott a családjuk, és ahogy a pletykákból leszűrte, nem is tervezték. Sajnálhatták, ő már tudta, minden nehézség ellenére több öröme telik bennük, mint a világ összes pénzében. Igaz, a sok munka miatt ritkán látta az ikreket, de mindent értük tett, és ez valamelyest lenyugtatta folyton háborgó lelkét. Értük dolgozott, bár egyre nehezebben bírta. A teste kezdte cserbenhagyni. Egy évtized a szmogövben nem kímélte az embert.
Megállt kifújni magát, hogy Anna ne vegye észre gyengeségét, majd felment a tizenhatodikra, és benyitott a szobányi lakásba. A szmog semmivel sem összetéveszthető szagán keresztül is érezte, az otthona és családja illatát. Szíve megdobbant. Pontosan ezért csinálta, ez hajtotta tovább, még ha nem is bírta már annyira.
A helyiséget minkét irányba bejárni még egy totyogónak sem okozott különösebb erőfeszítést. Dóri és Dani, az ikrek erejüket nem kímélve nyughatatlanul rótták a köröket. El a falról felnyitható ebédlőasztal mellett álló székek közt, át a ruhaszárítóról liánként csüngő ruhák alatt, fel a szüleik ágyára, ami felett az övék lógott, hogy aztán átküzdjék magukat a padlót uraló plüss állatok sokaságán. Anna éppen teregetett. A kicsik mintegy üdvözlésként megállapodtak Péter lába mellett, majd mielőtt apjuk szólhatott volna bármit is, tovább kúsztak a padlón.
– Szia, édes! – mondta Anna, tekintete a dagadó szatyrokra siklott. – Ünneplünk valamit?
Péter, mint aki álomból ocsúdott, elmosolyodott, és megszólalt.
– Amilyen híreket kaptam, akár meg is tehetnénk. – Letette a csomagokat.
Anna a szárítóra terítette az utolsó ruhadarabot, kikerülte a gyerekeket, és pár lépéssel Péter mellett termett. Átölelte férjét, nyomott egy csókot a szájára, majd a fülébe súgott:
– És mi lenne az?
– Úgy néz ki, karácsonykor lesz prémium és januárban megkapjuk előre a fél éves étkezési hozzájárulást.
– Jól hangzik.
– Még annál is jobban – mondta Péter, finoman megfogta felesége arcát, mélyen a szemébe nézett, így álltak egy kis ideig, majd megcsókolta. – Ez azt jelenti, hogy januárban költözhetünk!
– Tudod, hogy szeretlek – simította meg Anna Péter borostás arcát –, Isten lássa a lelkem, nem szívesen rontom el a kedved, de ismered a főnöködet.
Péter erre elkomorult, majd felélénkülve megszólalt:
– Ez most egészen más – mondta mély meggyőződéssel.
Anna megfogta az egyik szatyrot az asztalhoz ment vele, és feltette rá.
– És ez miben más, mint a többi eset?
– Már meséltem, hogy a tervezők vele egy szobában dolgoznak.
– És? – Kivette a kenyeret meg a margarint a szatyorból. Az ikrek megállapodtak a lábánál. – Mindjárt kapjátok, drágáim.
– Bekamerázták az irodát.
– Nem értem ez miben segít a mi dolgunkban.
Péter elmosolyodott, és elkezdte levenni a kabátját.
– Felvették, ahogy összeírja a jutalmat. Név, összeg.
– Ez önmagában még semmit sem jelent. – A megkent két szeletet Dóri és Dani kezébe adta.
– Ebben igazad van, de több a semminél. Egy havi fizetésnek megfelelő összeget kapok.
– Azért ne… Te bolond vagy? – kiáltott fel a szeletelt téliszalámi láttán. – Egy vagyon lehetett.
– Megérdemled.
– De azt beszéltük meg, hogy spórolunk.
– Azt. Mégis mi lehet a legrosszabb? Maximum nem a következő hónapban, hanem egy negyed év múlva költözünk ki a szmogtakaróból. Az a kicsi már igazán nem számít.
– Mondod ezt te.
Péter értetlenül nézett a feleségére.
– Azt hiszed, nem látom, hogy valami nincs veled rendben? Túl régóta hallgatom az éjszakai köhögésedet, ami hónapról hónapra rosszabbodik.
– Kicsit túlhajtottam magam – lépett Péter az asztalhoz. – Ennyi az egész.
– Nem! – rázta meg a fejét Anna. – Itt valami többről van szó. Már régóta akarok beszélni veled erről.
– De…
– Semmi de, Kovács Péter! Most szépen fogod magad, leülsz, és végighallgatsz!
Péter a székbe rogyott, és az ölébe vette a békésen majszoló gyerekeket. Megpuszilgatta őket, majd a feleségére nézett. Anna kinyitotta a szalámit, adott a kicsiknek egy-egy szeletet, majd készített két szendvicset. Péter elvette az egyiket. A szalámit odaadta róla Dórinak és Daninak, akik láthatóan nagy élvezettel gyömöszölték magukba. Anna lenézett a sajátjára. Péter látta rajta a bizonytalanságot.
– Ne kéresd magad, nektek hoztam!
– Legalább egy szeletet egyél meg!
– Nem – rázta meg a fejét Péter. – Te is mindig ezt csinálod velem. A legjobb falatokat nekem teszed félre. Ne csak nekem legyen lelkiismeret furdalásom – mosolyodott el.
– De ha rosszul leszek…
– Akkor még biztosabbak lehetünk benne, hogy neked van a legnagyobb szíved a világon, és hogy jól választottam.
– Még hogy te választottál…
Anna a szájához emelte a szendvicset, élvezettel szívta be az illatát, majd harapott egyet. Kellőképpen megrágta és átforgatta, hogy átjárja a szalámi íze, aztán lenyelte. Péterre nézett. Csillogott a szeme.
– Aztán nehogy elsírd itt nekem magad! Ha felköltözünk, minden megváltozik. Könnyebben jutok majd jobb munkához, ha az öv felett lakunk. Tiszta fejjel könnyebb gondolkodni.
Anna leült, kézfejével kitörölte könnyeit, majd megszólalt:
– Meg kell ígérned valamit!
– Bármit. – Hozzábújt az ikrekhez, akiket maximálisan lekötött az étel.
– Ha átver a főnököd, itt hagyjuk ezt az egészet, és visszaköltözünk falura.
Péter vonásai megfeszültek.
– Erre nem kerülhet sor!
– De megöl a hely – tekintett körbe. – Nem értem, mi olyan rossz abban, ha hazamegyünk. Ott legalább számítunk.
– Már karnyújtásnyira vagyunk a sikertől.
– Tudom, de ha így megy tovább, belehalsz, és mi nélküled leszünk kénytelenek visszamenni. A gyerekeknek is jobb lenne – mosolygott rájuk. – Megértem, hogy nem akarod, de apád a történtek után is visszavár.
– Hogy folytassam az álmát. Az az övé, nem az enyém.
– Értem, tudom. Olyan rossz lenne, ha többet lennénk együtt? Nem érné meg az álmodat feladni értünk?
– Ez bonyolult.
– Elhiszem. Mégis arra kérlek, ígérd meg, hogy a nyugodtabb, egyszerűbb életet választod velünk az álmod helyett, amibe ha nem vigyázol, rövid időn belül bele is halhatsz!
– Tudod, milyen az öreg.
– Tudom, de szeret téged, és visszavár. Még azt is felajánlotta, hogy vezesd a birtokot, ahogy akarod. Csak akkor szól bele, ha kéred.
– Beszéltél vele? – nézett vádlón Annára.
– Mondhatjuk. Anyáddal hetente egyszer beszélünk. Szoktam neki videókat feltölteni a gyerekekről. Apád az egyik alkalommal félrelökte, és elmondta, amit akart.
– Jellemző rá.
– Az egyetlen fia vagy. Nem váltatok el szépen, mégis félretette a büszkeségét.
– Mikor beszéltetek?
– Két hete.
– Miért csak most mondod?
– Nem tudom. Minden nap hullafáradtan, tele gondokkal estél haza.
Péter hallgatott.
– Este nagyon köhögtél. Érts meg, nem tudom tovább elnézni, ahogy menetelsz a halálod felé. Próbáltam elmenni dolgozni, de amint meghallották, hogy két gyerekem van, azonnal elutasítottak.
– Nem így terveztem – nézett Péter maga elé.
– Egyikünk sem. Csak azt kérem, gondold végig! Heti hat, néha hét napot dolgozol. Azt még valahogy elviselem, hogy alig látlak, tisztában vagyok a miértekkel, de a gyerekeknek több kell napi fél óránál. Nem erről álmodoztunk. Most pedig tedd fel magadnak a kérdést:
Megéri?
Péter szótlanul hol Dóriról Danira, hol Annára nézett. Felsejlett előtte a tíz évvel korábbi pillanat, amikor hosszas győzködés után rávette Annát, hogy hagyják hátra a farmot, és mutassák meg az apjának, képesek nélküle is boldogulni. Szó se róla, képesek voltak, de az ár, amit mindannyian fizettek érte, rossz irányba billentette a mérleg nyelvét. Már hónapok óta tudta ezt, de nem volt ereje bevallani magának. Inkább összeszorította a fogát, és dolgozott tovább. Negyed éve vette először észre, hogy valami nincs rendben az egészségével. Akkor betudta egy enyhe megfázásnak, ami csak nem akart elmúlni. Egyetlen dolga maradt:
– Ígérem – mondta a felesége szemébe nézve, és komolyan is gondolta.
Anna vonásai ellágyultak, és elmosolyodott úgy, ahogyan Péter már rég nem látta. Az utóbbi két évben nem érezte ilyen felszabadultnak magát, mintha egy hegyet hordtak volna el a mellkasáról. Visszamosolygott, jóízűen megették a szendvicseket, majd kifulladásig játszottak a gyerekekkel.
Lassan, sok munkával telt el a két hét. Megkapta a prémiumot. Pontosan annyit, amennyit a felvételen látott. Ennek ellenére egy hónappal később mégis haza indultak.
Péter az ajtóban állt, és nézte az üres szobát. Életének ezt a szakaszát lezárta. Végül Annának lett igaza, a főnöke nem hazudtolta meg önmagát. Hű maradt szavajárásához:
Mondtam, mondtam, de nem úgy gondoltam.
A beígért félévnyi étkezési hozzájárulás a mentalitás martalékává vált. Aki csak szóvá tette a januári fizetésnél a hiányát, a főnöke mindenkinek azt mondta, a prémiummal egyben adta oda, hogy minél többet vihessenek haza.
Mosolyra húzódott a szája. A felmondását ettől függetlenül adta be a fizetés kézhezvétele után. Volt ámulás, kérdezősködés és mindennél nagyobb ígéretek, de ő hajthatatlannak bizonyult, a családját választotta. Az utolsó munkanapján még szembesült a rideg valósággal. Ő vette át a főnöke harmadik új lakásának parkettáját, aminek az ára, ha nem is fillérre, de megegyezett a dolgozók félévnyi étkezési hozzájárulásával.
Becsapta az ajtót, és életében másodszor, immáron a családjával együtt indult egy új, mégis ismerős élet felé.
Írta: S.J.Sednol

Történetek a különleges erők hétköznapjaiból: túszdráma

– Csak tudnám, miért vezényeltek minket ide? – zsörtölődött Tamás a monitorok borította furgonban Róbertnek. – Mi közünk nekünk egy túszdr...